Tiszta vizet a tiszta pohárba 2.

Akt.:
Tiszta vizet a tiszta pohárba 2.
© Fotó: GettyImages
A diákok iskolai teljesítménye leginkább a pedagógusoktól függ. Társy József írása.

Az oktatási vitafronton eltelt néhány nap történései egyértelműen azt bizonyították, hogy bár volt és van jó néhány követeléshalmaz, de a valódi kérdésföltevés hiányzik. Ez pedig az, hogy miért csökken(t) jelentős mértékben – az egyes iskolatípusoknál polarizáltan – a magyar közoktatás színvonala, illetve mit lehet/kell tenni az elmozdulás érdekében?

Mielőtt megpróbálnék válaszolni erre a látszólag összetett kérdésre, érdemes néhány „közhasznú” összetevőről szót ejteni. A különböző oktatásügyhöz rendelt nemzetközi példák és összehasonlítási adatok olyan mennyiségben állnak rendelkezésre, hogy egy konkrét megközelítés „színét és fonákját” is alá lehet támasztani. Ha Észtország oktatási ráfordításait nézzük, az egy főre jutó nemzeti jövedelem viszonylatában, akkor azt látjuk, hogy az csak kissé haladja meg Magyarországét, ugyanakkor a PISA-mérések minden területén kiválóan teljesítettek. Ebből elvileg levonható az a következtetés, hogy a ráfordítások növelése nem biztosítéka a teljesítmények javulásának, de minden bizonnyal az ellenkezője is igazolható. Össze lehetne hasonlítani a magyarországi, illetve a nemzetközi átlag adatait olyan kardinális mutatókban, mint a tanítási napok száma, a kötelező órák száma, a tanuló/pedagógus hányados értéke, a tanulók iskolában töltött összideje, a lexikális tudástartalom, valamint a kompetenciafejlesztés aránya stb., de ennek különösebb értelmét nem látom. (A magyar értékek mellesleg kedvezőek.)

Az tény, hogy amíg 1990-ben 1.166.076 általános iskolai tanulót lehetett regisztrálni, addig 2015-ben már csak 748.486 gyermeket, ami elképesztően komoly csökkenés. (A folyamat természetesen valamennyi intézménytípusban érvényesült.) Indokolt leszögezni, hogy bármely nemzet oktatása pontosan olyan eredményes/hatékony/minőségi, mint amilyen eredményesek/hatékonyak/minőségiek a rendszer kitüntetett szereplői, a pedagógusok. Pedagógusszakma szerintem nem létezik, csak pedagógushivatás, melyet felsőoktatási képzéssel alapoznak meg. Nem része azonban a tanulmányoknak a tantervkészítés, amely rendkívül speciális ismereteket igényel, hiszen egy külön „műfaj”.

Lehet persze azt mondani, hogy bárki tud Nemzeti Alaptantervet vagy helyi tantervet írni, de ez súlyos tévedés. Érdemes egy pillanatra visszaidézni azt az oktatáspolitikai kurzust, amelyben helyi tanterv és pedagógiai program megírására kényszerítették az intézményeket anélkül, hogy rendelkezésre állt volna a szakmai kompetencia és gyakorlat. Kérdés, hogy az oktatás megszervezésében milyen felelősségmezők léteznek a mit, milyen keretek között, milyen módszerekkel és hogyan tanítanak, ki és miként ellenőriz megközelítésekben.

A tartalmi szabályozás kialakítása állami feladat, amely tükrözi a társadalom általános elvárásait és értékrendjét. Nem mindenkiét, de a népfelség elve szerint megválasztott közhatalom többségi szereplőiét igen. Az pedig szinte természetes, hogy egyes szakmai műhelyek, iskolák vagy társadalmi csoportok ebben nem feltétlenül értenek egyet. Dönteni viszont egy bizonyos pont után kell, beépítve az egyeztetések vállalható elemeit. A milyen keretek közötti felelősségkör – álláspontom szerint – ugyancsak állami szerep, melynek kifejtésére most nincs lehetőség.

A milyen módszerekkel és hogyan zajlik a tanítás viszont az a mező, amely egyértelműen a pedagógusokhoz kapcsolható. Mivel a diákok iskolai teljesítménye leginkább a pedagógusoktól függ, ezért az igazán célravezető módszertan alkalmazása valódi „művészet”. Peremviták helyett ez a döntő aktivitás.

Végezetül az értékelésről/minősítésről. Minden tantestület pontosan tudja, kik azok a kollégák, akik kiválóak, közepesek vagy gyengék, viszont a belső értékelés ilyen megállapítások tényszerű rögzítésére nem volt alkalmas. Kell a külső kontroll, amelyben a közvetlen iskolahasználók (szülők, diákok) szerepe is rendkívül fontos. Aki pedig kiemelkedő pedagógus – mert például még gyengébb tankönyvből is tud jól oktatni plusz nevelni – az számíthat a társadalom elismerésére. Ha a minősítési/értékelési/tanfelü­gyeleti rendszer túl bonyolult és adminisztráció-igényes, akkor erről szükséges egyeztetni, megegyezni, korrigálni. De a pedagógus ne legyen szereptévesztésben, mert nem oktatáspolitikusnak, oktatásirányítónak vagy tantervi mogulnak kell lennie, hanem minőségi munkát és eredményeket produkáló példaképnek.

Társy Jószef