„Onnantól mindegy, tudjuk, mi következik”

Czakó Julianna: Színészként, miközben játszom, azon dolgozom, hogy ne gondoljak semmit. Ne véleményezzek
Czakó Julianna: Színészként, miközben játszom, azon dolgozom, hogy ne gondoljak semmit. Ne véleményezzek - © Fotók: Ádám János
Miskolc – Izgalmas szerep. Komplex lény. Rossz kor. Égő világ. Interjú: Czakó Julianna színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

Egyetlen új szerepet vállalt az évadban, mert októberben kislánya született. „Minden nélküle töltött perc keserves” – mondja az anyaság élményéről. Igazán fontos előadásban, a Kabaré Mohácsi János rendezte változatában tért vissza a színpadra, az egyik szereposztásban ő játssza Sally Bowles-t. „Tűz és víz. Elragadó és taszító.” – így jellemzi ezt a különös lányt, aki „rossz korban él”. A hely és az idő: Berlin, 1930. ­A néző erős impulzusokat kap, hogy ne maradjon érintetlen szemlélője a történelembe ágyazott történetnek. Ez sem maradt szó nélkül. Czakó Juliannával beszélgettem.

Ilyennek képzelte a visszatérést?

Tartottam attól, hogy milyen lelkiállapotban leszek: a három hónapos kislányomat hagytam otthon a készülő előadás kedvéért. Az anyaság részben praktikus állapot: kialakul a közös napirendünk, ehhez igyekszünk tartani magunkat. És az anyaság mindenekfelett szoros érzelmi kapocs: a kislányommal együtt töltött időnk fantasztikus, minden nélküle töltött perc keserves. Ott van velem, napról napra fejlődik, megjelennek a vágyai, kezd kialakulni a személyisége. A legnagyobb félelmem az volt, hogy mit is veszek el tőle azzal, ha nem vagyok vele. A színpadra visszatérést emiatt sokkal ijesztőbbnek gondoltam, mint ahogyan alakult. Mindenki sokat segített. A férjem sokszor tényleg erején felül teljesített, és hihetetlen jó apuka. A kollégák és Mohácsi János is – nagyon hálás vagyok ezért. A főpróbahét húzós lett, de boldog voltam, amikor megtudtam, hogy én játszhatom Sallyt a premieren. Igyekeztem, hogy ne okozzak csalódást.

czako-julia-07-aj_650

Miben változtatta meg az anyaság? Azért is kérdezem, mert Sally szerepére készülve egy interjúban ezt is szóba hozta, keresve a szavakat a változás leírásához: „talán más vagyok most anyaként, másképp látom ezt a szerepet is, de ez még csak egy benyomás”.

Az mindenkinek meghatározó élménye, amikor gyermeke születik. Másként mondom ki a színpadon, hogy „terhes vagyok”, hiszen volt ilyen élményem a saját életemben – tudom, miről beszélek. De az élet sok más helyzetben is felkínálja a színész számára a fejlődést. Számomra most az a legfontosabb változás: nagyon erős koncentrációval tudok jelen lenni a próbákon és az előadásban. Bízom benne, hogy ez jóféle energiájú állapot és nem egy görcsös megfelelési kényszer, és hogy ez tartós is marad.

Ez új elem a színészi létezésében?

Korábban hajlamos voltam elkalandozni, és azzal törődni, ami nem feltétlenül az én dolgom. Ahelyett, hogy azzal foglalkoztam volna, ami igazán fontos. Szeretném, ha megmaradna ez a sűrűbb, tudatosabb figyelem.

A Kabaré a határozott választóvonal az életében?

Nem.

Nekem például feltűnő volt, hogy Annie szerepében – Mohácsi János Játék a kastélyban rendezésében – mennyire felváltotta a korábbi alakításait átjáró ösztönös, lányos vadságot az érettebb és megfontoltabb női jelenlét.

Én ezt nem láthatom kívülről. De szerintem egy színésznőnek tisztában kell lennie azzal, hogy – úgymond – milyen korszakai vannak. Ez számomra most köztes idő. Nyilván, már nem játszhatom el azokat a szerepeket, amiket tíz évvel ezelőtt eljátszhattam. Előre kell tekintenem.

czako-julia-03-aj_650

Ha valami a gyermekvállalás miatt marad ki a színészi lehetőségei közül, azt bánja?

Nem bánkódom. Egyébként is, ez kiszámíthatatlan pálya. Volt, hogy csak kisebb szerepeket játszottam, és mégis berobbant az évadom. Amikor pedig csupa főszerepet kínált a szezon, és azt gondoltam, ez nagyszerű, az végül valahogy lefelé ívelt. Amit talán sajnálni lehet, miután egy társulat tagja vagyok: ha nem játszhatok el egy szerepet, amit szeretnék, az alig valószínű, hogy egy év múlva megint szembe jön velem. Persze azt sem lehet tudni, mit hoz a jövő.

Sally figurájáról ezt mondta: „borzasztóan komplex, még nem is igazán tudtam teljesen megfejteni, és lehet, hogy talán sosem fogom.” Minden szerep: feladvány?

Persze. Muszáj minden szerep igazságait megtalálni. Nem lesz jó, ha űr marad benne. Vagy ha csak úgymond vélemény marad az alakítás.

Sikerült a megfejtés?

Nem mondom, hogy teljesen sikerült volna. Különben is, ki vagyok én, hogy határozott állításokat tegyek. De ahhoz tartom magam, hogy ez: izgalmas szerep. Sally komplex lény. Tűz és víz. Elragadó és taszító. Nagyon rossz korban él. Ösztönlény. Nem tudja megfogalmazni magának sem, hogy miért menekül a helyzetből, amelybe a Cliff-fel való kapcsolata által került. Látja, hogy körülötte ég a világ, mégis a magába zárkózást, a tombolást és az őrületet választja. Ahelyett, hogy megpróbálna „normális” életet élni.

A korábbi nagy szerepeire – Nyinára a Másik Sirályból, vagy Jelenára a Ványából – talán jobban illene az a megjelölés, hogy komplex személyiségek. Mitől komplex nőalak Sally?

Talán a döntései teszik azzá. Megmagyarázhatatlan, hogy mit miért tesz. Férfiról férfira vándorolva éli az életét, egyébként szerintem tehetséges nő. Díva. Azt hiszem, nem igazán szerethető figura. A döntései alapján pedig máglyán kéne égnie. Az igazságát megtalálni ennek a nőnek, hogy miért ilyen, mi tette ilyenné, miért így kell élnie az életét, miért így él túl – ez okozta a legnagyobb nehézséget a szerep megformálásában. Nem mondhatok róla véleményt a színészetemmel. Én nem ítélhetem el őt.

Ez a díva a dívasággal is felesel, úgy lép elénk, mint valami trampli…

…ez Mohácsi János humora. Zseniális. Imádom.

czako-julia-14-aj_650

De a jelenség karaktert is épít. Az egekig érő egót sejtünk, énközpontú világképet. Sally senkitől sem függ, még saját magától sem. Ettől és ez által is hangsúlyosan drámaibb, hogy a valóság a történelmi kor formájában teljes súlyával rátelepszik az egyénre, és eltünteti a személyiséget. Sally számára sem marad más, mint elsomfordálni ebből a valóságból – nevezzük náci világnak. Milyen érzésekkel gondol erre a helyzetre?

Nem nevezném somfordálásnak a távozását, ha arra gondolok, ahogyan a Kabaré számot énekli. Egyébként erről sokat gondolkodtam. A beszélgetéseinknek is témája volt, hogy utána mi van. Hogy érdemes-e ezen egyáltalán gondolkodni, erre megfejtést találni. Én nem akarnék megoldást adni senkinek. Olyan erős eszközökkel dolgozott János – akár az arculcsapás. Mindenki a saját gondolataival és érzéseivel megy haza, mindenkinek magának kell kitalálnia, ­hogyan tovább.

Véget ér az ön számára Sally története abban a pillanatban, hogy lement a színpadról? Vagy tudnia kell, mi lesz vele, ahhoz, hogy hitelesnek mutathassa, ameddig a történet látnunk engedni – marad-e Sally Németországban, mit visz magával az addigi életéből.

Sally-t valós személyről, a kabaréénekes, divatmodell Jean Ross-ról mintázta Christopher Isherwood – az ő írásai adták az alapot a Kabaré szerzői számára. Jean Ross forradalmár lett. Sallyről nem gondolom, hogy lázadóvá válik. De hogy az addigi Sally megszűnik abban az előadásvégi pillanatban, abban biztos vagyok. Amikor a Konferansziéval, Harsányi Attilával kilépünk a hátsó ajtón, igazából akár az űrbe is kiléphetünk. Már nincs mit filozofálgatni, hogy mi lesz ezután. Az utolsó kép: erős pont a végére téve. Mindössze addig számít, hogy milyenek ezek az emberek, honnan jöttek, merre tartanak, szeretjük-e őket, vagy sem. Onnantól már mindegy, sajnos tudjuk mi következik.

Amit látunk, a harmincas évek Németországában történik, konkrét történelmi tényanyag birtokában figyeljük az előadást. De nem mindegy, hogy úgy gondolunk-e az itt ábrázolt helyzetre, mint azok igazságára, akik szerint a történelem megismétli önmagát. S ha így van, akkor mi mit kezdjünk ezzel?

Anyukám, aki látta ezt az előadást, megkérdezte, sok mindent átírtunk-e az alapműben. Sok mindent átírtunk, de annyira nem, hogy a néző arra gondolhasson, hogy ennek a mai valósághoz bármi köze lenne. És mégis, döbbenetes a hasonlóság.

Az egyik lehetséges kérdés, amit megválaszolandónak kínál az előadásuk, hogy kinek mi a felelőssége a létrejött társadalmi és lélektani helyzetben: aki benne van, és nem tesz ellene, az akaratlanul is szolgálja, hogy rossz legyen. Aki kilép belőle, mennyire képes kilépni – véget ér-e az azért viselt felelőssége, ami lett azzal, hogy távozik?

Ragaszkodnék ahhoz, hogy nem akarok erre megoldást adni. És nem is tudok. Ez az izgalma ennek az elő­adásnak: meghagyja ezt a nézők ügyének. Színészként, miközben játszom, azon dolgozom, hogy ne gondoljak semmit. Ne véleményezzek. Sally sokáig nem jut tovább azon, mint hogy ő magasról tesz a politikára. Pedig ott történik a szeme előtt minden. Látva látja, ahogyan az új világ épül. És amikor már tényleg vége, akkor kilép az űrbe. Ez szimbolikus gesztus.

Tartható állítás, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága, ha ez a sok igazság valamilyen elfogadhatatlan helyzetben összegződik?

Nem tudom. Ha a történelem felől nézzük, akkor semmit nem számít. És nem tartható.

Bujdos Attila