Rosszkedvű

Kinek hasznos, ha a tudás és a tapasztalat nem ott szolgál, ahol a legnagyobb hasznot érhetné el. Bujdos Attila írása.

Túl stresszesek a magyar munkahelyek – a témában készült európai összehasonlító vizsgálat híre felbukkant a hazai sajtóban is. Általában ez a kiemelést érdemlő rész: mindenki rosszkedvű. Ezt nagyjából felmérések nélkül is tudni lehet persze: közhely, hogy panaszkodó nemzet vagyunk. Szerintem az is túlzás, hogy ez terjed el rólunk, mert közben sokfélék vagyunk, a világra is megszámlálhatatlanul sokféle módon reagálunk. Ráadásul a rosszkedv forrásvidéke is annyi, de annyi lehet. Lehet az ember rosszkedvű amiatt is, mert egyszerűen csak jobbat akar, mint ami éppen jut neki, és ha ez az érzés a tehetetlenség belátásával párosul, az tényleg okot ad a bánatra. Akarnám, tennék is érte, de nem megy. Nem rajtam múlik.

Az jó hír, hogy készülnek ilyen felmérések, és hogy vannak munkahelyek, amelyeknél odafigyelnek a stresszre, cselekvési terveket dolgoznak ki – megjegyzem, ez egyébként nemcsak helyes, de logikus is: a dolgozók hangulata és a termelékenység között is kimutatható az összefüggés. Például, hogy jó munkát nehéz elvárni kedélytelen, motiválatlan, a végsőkig kizsákmányolt, egész héten a péntek délután eljövetelét váró munkaerőtől.

Nem általános persze, hogy odafigyelésre érdemes tényező lenne az emberek jókedve a munkahelyen. Dolgozni kell, mindig vannak magasabb szempontok, jelentősebb összefüggések: megfelelési kényszerek, piaci mutatók, nem sorolom – ez általában úgy tünteti fel az embert, mint bármikor behelyettesíthető tényezőt. Más is megteszi. Megtenné. Ismerőseim a munka világában mesélik az eseteiket, a vitát nemcsak hogy nem is igénylő, de nem is tűrő elöljárókról. „Nem muszáj itt dolgozni.” Elsőre úgy hallgattam, mint rémtörténeteket, de mostanra úgy tűnik, ez már nem is a végső érv, hanem a munkahelyi konfliktusok tisztázását célzó beszélgetések legeleje. Ez talán általában a tehetetlenségről és a kiszolgáltatottságról is szól – ha itt nem muszáj dolgozni, az nem jelenti azt, hogy máshol volna munka. Sem annak, aki mondja, sem annak, aki kapja. Az egyik ezért mondja, a másik ezért hallgatja.

És persze nemcsak a kiszolgáltatottságról szól, hanem a mérhetetlen rövidlátásról is. Kifejezetten fájó, amikor magasan képzett, szaktudással és gyakorlattal rendelkező ember kapja ezt meg – kinek hasznos, ha a tudás és a tapasztalat nem ott szolgál, ahol a legnagyobb hasznot érhetné el. Kinek jó, ha a munkahelye nem tudja megadni számára az emberhez méltó, értelmes munka élményét?

- Bujdos Attila -