“Hogyne érdekelne, de nem a felszínen”

Akt.:
Mohácsi János operát rendez
Mohácsi János operát rendez - © Fotó: Vajda János
Miskolc – „Lehet belőle egy brutálisan jó Aida.” Mohácsi János operát rendez.

A magyar színházi élet egyik legfontosabb és legérdekesebb egyéniségét, Mohácsi Jánost kérték fel a Magyar Állami Operaház és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójában készülő Aida-előadás megrendezésére. Giuseppe Verdi művét június 20-án, az Ezrek operája sorozatban, ingyenes előadásként láthatja először a közönség Miskolcon.

– Az operaház igazgatója a fesztivál műsorfüzetben osztott meg egy fontos információt a közönséggel: Mohácsi János az Aida rendezésével teszi le a névjegyét az operában. Ez nem csak azt jelenti, hogy ez az első operaházi rendezése, hanem egyben az első opera rendezése is. Mi volt a vonzó a felkérésben?

Mohácsi János: – A felkérés maga. A feladat izgalmassága legalább annyira érdekes a számomra, mint a feladat. Operettet is úgy rendeztem először, hogy azt mondtam Kaposváron Babarczy László igazgatónak: operettet rendeznék, mert azt még nem csináltam.

– Ez volt a híres Csárdáskirálynő-rendezése.

Mohácsi János: – Híres, hírhedt – ki hogyan emlékszik rá. Ha az Aida csak fele olyan sikeres lesz, mint az volt, akkor mind az opera, mind én nagyon jól jártunk.

– Mi adja ennek a mostani feladatnak az izgalmát?

Mohácsi János: – Az ismeretlen. Amit Edmund Hillary mondott a kérdésre: miért mászta meg a Mount Everestet – mert ott volt. Az operával is ez a helyzet: ott van a színházi világban. Az nem biztos, hogy még egyszer vissza fogok mászni.

– Most hogyan érzi: ez valaminek a kezdete?

Mohácsi János: – Ha ezt meg tudnám jósolni, nagyon sok mindent meg tudnék jósolni, odaadnám például a jövő heti lottószámokat. Sok mindenen múlik. Most nagyon ígéretes. Bár én jobban bírom a hosszabb próbafolyamatokat, és kicsit hektikus volt az egész, de lehet belőle egy brutálisan jó Aida, és akkor nyilván mindenki máshogyan áll hozzá, mint ha bukunk egy borzalmasan nagyot.

– Az ön eddigi, tekintélyes színházrendezői életművének lényegi sajátossága, hogy állandó alkotótársakkal dolgozik: Mohácsi Istvánnal, és Kovács Márton zeneszerzővel. És amikor elkezdik a munkát, általában nem látni, mi lesz a vége – kész szétszedni és újra összerakni bármilyen művet. Ez viszont most más terepnek tűnik: itt nincsenek ön mellett ezek az állandó alkotótársai, az opera pedig kötött pálya.

Mohácsi János: – Én szívesen nyúlok bele a művek irodalmi részébe, és a zenébe is. Itt most az adott jelenetek értelmezésén van a hangsúly, a munkát az nehezíti, hogy nem nyúlhatok bele a szövegbe, a zenébe, mert nem ebben egyeztünk meg az operaházzal. Inkább kötéltáncnak nevezném, mint rendezésnek, de ez is nagyon érdekes. Kovács Marci tényleg nem lehet itt, de itt van például Bodor Johanna koreográfus. A díszlet is abból az alomból jön, akikkel nagyon szeretek együtt dolgozni. Bányai Tamás világítástervezőben is nagyon megbízom – van bőven olyan, akire lehet támaszkodni.

– Könnyű mit kezdenie az operával, mint műfajjal?

Mohácsi János: – Nincs olyan műfaj, amelyik könnyű lenne. Az tévedés. Mindegyik nehéz, és mindegyik máshogyan nehéz, mint az előző volt. Ha rendeztem már vígjátékot, vagy bohózatot – márpedig rendeztem –, nem gondolhatom, hogy a következőt annak a tapasztalatai alapján meg lehet csinálni.

– Minden a nulláról kezdődik?

Mohácsi János: – Nem gondolhatjuk azt, hogy értünk hozzá, pusztán mert egyszer már megcsináltuk. Amikor ebbe a hibába esem – és természetesen volt már ilyen, és jó, hogy volt –, annak mindig bukás a végeredménye. Itt pontosan az a nehéz, amire rákérdezett: lehet-e ezen a megszabott kifutópályán felemelkednie egy előadásnak. Mit jelent a zenei és a prózai bezártság, bebetonozottság. Ilyen szempontból is érdekelt, hogy ezek ellenére, vagy ezek miatt lehet-e jó előadást csinálni.

– Azért is kérdeztem ezt, mert ön színházcsináló, az operával kapcsolatban pedig létezik olyan képzet, hogy nem a színházi teljesítmény miatt érdekes, hanem a zenének kell elmesélnie a történetet: a hang számít.

Mohácsi János: – Ez így van, ezzel nem lehet vitatkozni, ennek meg kell történnie: legyen szépen elénekelve. De ahogyan én láttam most, az operaénekesek nem kis részének komoly vágya, hogy színházi előadást is csináljon, tehát értelmezze is a dolgot, és ne csak az unalomig ismert és bevált gesztusokat alkalmazza.

– Ókovács Szilveszter operaigazgató lényegében megelőlegezte, hogy az előadás nem tér majd el a hagyományos értelmezéstől, és a hazaszeretet és a szerelem feloldhatatlan dilemmájával foglalkozik. Ön szerint is így lesz ez?

Mohácsi János: – Ilyen szempontból igaza van, de én ezt bonyolultabban értelmezem. Azt a szerelmet, ami benne van ebben a műben, bűnös dolog lenne kiirtani, de én ezt másból sem szoktam kiirtani. Akik az Aidát ismerik – és annyira mindenki ismeri, mint a Hamletet –, pontosan tudják, hogy abban bizony meghalnak a végén. A szerelem nemcsak nemes dolgokra képes, de nemtelenekre is. A hazaszeretet is nagyon sokfélét tud okozni, adott esetben egy ország pusztulását is. Vagy okozhatja két ember pusztulását. Tehát itt inkább a kicsit felszínesen megírt – és most a librettistát szidom – drámai szituációk kibontása volt az érdekes.

– Hogyan értelmezi ezeket a helyzeteket?

MOHÁCSI JÁNOS: Ha arra gondolunk, hogy milyen nagyszerű dolog szerelmesen meghalni, én ezzel csak addig tudok egyetérteni, hogy milyen nagyszerű szerelmesnek lenni. Ebbe belehalni – maga a gondolat sem esik jól nekem. Ezt igyekeztünk némileg árnyalni, és remélem, sikerült is.

– A hazaszeretet és a szerelem viszonya olyan téma, ami egyébként is érdekli rendezőként?

Mohácsi János: – De miért ne érdekelne!? Minden érdekel, bárkit. A nagy Romulus az egyik kedvenc darabom, dugig van hazaszeretettel. Abban írja le azt a mondatot Friedrich Dürrenmatt, hogy hazának akkor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül. Hogyne érdekelne, de nem a felszínen. Nem ott érdekel, hogy a hazát úgy lehet szeretni, ha kimegyünk a frontra nagy lobogókkal és meghalunk.

– Az Aida az a mű, ami alkalmas rá, hogy valódi mélységben lehessen beszélni erről a viszonyról?

Mohácsi János: – Ez most a kérdés a számomra is. Az a gyanúm, hogy igen. Kibontható belőle bonyolultabb világszemlélet, mint ez a fajta, amit elsőre sugall ez a kicsit Jancsi és Juliskára hajazó dramaturgia. Megírva is bonyolultabb, csak szeretjük nem bonyolultan előadni. Kedves dolog nem foglalkozni azzal, hogy mi mindent jelenthet még ez a történet.

– Ókovács Szilvesztert meggyőzte az ön rendezői koncepciója…

Mohácsi János: – A koncepció, ha két mondatban elmondom, akár meggyőző is lehet.

– Próbáljuk ki.

Mohácsi János: – Onnan közelítettem meg, és erre kértem mindenkit, aki részt vesz ebben a produkcióban, hogy ez a történet egy háborús államban játszódik, ahol minden ennek van alárendelve: a háborúnak. Aztán, hogy ezt hogyan sikerül átültetni a gyakorlatba, az az izgalmas. A többi: csak szavak. Kicsit csodálkozom, hogy nem ebből a megközelítésből szoktak az Aidához hozzányúlni.

– Talán mert az operára sem úgy szoktak gondolni, mint logikus magyarázatokból, ok-okozati összefüggésekből építkező műfajra.

Mohácsi János: – Én szeretem, ha egy történet a végtelenségig koherens önmagával, tehát működik az okság, összekapcsolódnak a dolgok, és az általam mégoly szívesen alkalmazott káosz is összeáll valamifajta renddé.

– Bujdos Attila –