Fél évszázada a magyar atlétikában

A miskolci Papp János több mint ötven éve lelkes és lelkiismeretes szereplője a magyar atlétikának. Versenyzőként, versenybíróként és edzőként is figyelemre méltó teljesítményeket tett le az asztalra. A rendkívül szerény, szakedzői diplomával rendelkező, testnevelést tanító sportemberrel idéztük fel pályafutásának jelentősebb állomásait.

– Tavaly október végén volt 50 éve, hogy a megyei újonc atlétikai bajnokságon rajthoz álltam életem első versenyén – kezdte visszaemlékezését Papp János. – Fazekas Miklósné, mint a miskolci 3. Ipari Szakközépiskola testnevelő tanára „fertőzött meg”, felmérési eredményeim alapján hívott el a csoportjába. Az én testnevelőtanárom Bacsa Tibor volt, ő volt az, aki kiválasztott, így kerültem be iskolánk 4x100 méteres váltójába, ahol társaimmal egyből bronzérmesek lettünk a Földes és a Kilián gimnázium csapatai mögött. Emlékezetes számomra, hogy debütálásom alkalmával sportágunk legendás alakja, Prak Géza volt a versenybíró, akivel később, sokat bíráskodtunk együtt, mindig jó hangulatban. Az első sikerélménynek és a jó társaságnak köszönhetően megmaradtam az atlétáknál, ahol továbbra is Fazekas Miklósné kezei alatt tréningeztem. Tavasszal mezeifutó versenyeken indultunk, melyeket továbbjutásos rendszerben bonyolítottak le. Már az első alkalommal bekerültünk a Dunakesziben rendezendő országos döntőbe. A lóverseny-téren kijelölt pályán, a 200 méter hosszú célegyenesben úgy kihajtottam magam, hogy beesve a célba, oxigén-palackot kaptam. A jelenlevő szakemberek azt mondták: ha valaki ennyire ki tudja hajtani magát, abból bizony lehet valaki az atlétikában. A csapattal végül ezüstérmesek lettünk a fináléban, ami már nagyon tetszett. Ezt követően egyre szorgalmasabban jártam az edzésre, ahol sokoldalú képzést kaptunk, hiszen kötelező volt az ötpróba is. 1974. június 3-tól van edzésnaplóm, ugyanabban az évben, augusztus 1-én lettem a DVTK atlétája, Fazekas Miklósné irányítása mellett. Az országos serdülő bajnokságon először 400 méteren sikerült döntőbe kerülnöm. 1975-ben, a serdülő országos bajnokságon az 1000 méteres akadályfutásban lettem ötödik. Onnantól kezdve az akadályfutó-csoportban folytattam pályafutásomat. 1976-tól, ifjúsági koromtól Fazekas Miklós csoportjába kerültem, melynek tagja volt a sokszoros válogatott és magyar bajnok Kocsis László is, akire nagyon felnéztem, példaképemnek tartottam. 1977 tavaszán, a mezei országos bajnokságon 3. lettem, majd bekerültem az Ifjúsági Barátság Verseny keretébe, a mátraházai edzőtáborban ismerkedtem meg a meglehetősen kemény, napi két edzéses felkészüléssel.

Akadályfutás után a maraton elitjébe

Papp János 1977-ben érettségizett, és az aktív sportolása érdekében örömmel fogadta el a munkaidő kedvezményes állást az egykori Lenin Kohászati Művekben. 

– Fejlődésem folyamatosnak bizonyult, 1978-ban, az ifjúsági országos bajnokság 2000 méter akadály számában úgy lettem harmadik, hogy a 3. körtől bevállaltam egy nagy iramot, de a végén lehajráztak vetélytársaim – folytatta Papp János. – A következő évben ezüstöt nyertem a kismaraton ob-n. Első felnőtt bajnokságomon, 3000 m akadályon, 8:54:04 perccel a 6. lettem. A Bp. Honvéd atlétája, Markó Gábor nyert, aki 1984-ben elért 8:17:94 perces idejével a mai napig tartja az országos csúcsot. Klubtársaim közül Kocsis László a 2., Szeleczki József pedig 4. lett. Ezután az utánpótlás válogatottba kaptam meghívót, Szófiában, a négy ország viadalán bronzéremmel mutatkoztam be. 1979. október és 1982. augusztus között sorállományú katona voltam a miskolci Honvéd Papp József SE-ben, ahol edzettem, küzdöttem, de az eredmények nem igazán jöttek. Leszerelésemet követően visszatértem a DVTK-hoz, ahol 1984-re 8:39,8 percre vittem le egyéni csúcsomat, ami I. osztályú minősítés volt. Pedig akkoriban már krónikus ülőideg gyulladásom volt, kiderült, hogy kétoldali csigolyaív kopásom volt, ezért az orvosok a gerincem megóvása érdekében nem javasolták tovább az akadályfutást. 1984 őszén volt a Rank Xerox Marathon Budapesten, ahol csapattársam, Lezák Csaba és klubtársam, Póczos Gyula jól futottak. Már ekkor rábeszélt edzőm, Kocsis László, hogy tartsak ki jövő márciusig és akkor legyek a maratoni csapat tagja. Megtettem és a 35 km környékén érkező „kalapácsos ember” legyőzésével, 2:17:00 órával a hatodik lettem. 1985-ben kijutottam az áprilisi Rotterdam Marathonra, ahol a portugál Carlos Lopez 2:07:11 órára javította a világcsúcsot. Én ebben a mezőnyben, a pálya körül mintegy 600 ezer (!) fős közönség biztatása mellett, 2:18:29 órával a 13. lettem. Ez az eredmény tovább növelte a motivációmat, még inkább kedvet kaptam, ráéreztem a maratonra, az 1986-os magyar bajnokságon 2:14:00 órára javítottam az egyéni csúcsomat. Abban az évben május 2-án repültünk Münchenbe, ott szembesültünk az április 26-i csernobili tragédiával. Két nappal később rendezték meg a München Marathont, 6500 indulóval. A versenyt Kerékjártó István nyerte meg, Kiss Zoltán előtt, én életem negyedik maratonján bronzérmes helyen érkeztem célba. A verseny végén a főszervező behívatott a szobájába, megdicsért bennünket, amiért a szokatlan meleg, a 25-30 Celsius fok ellenére, nem a bónuszokra hajtva, nem feladva, mint azt többen, a nálunk jobb egyéni csúcsokkal rendelkezők közül tették, hanem, ,,ésszel versenyeztünk”. Közölte, hogy átalakította a díjazást, így kapott a győztes egy BMW személyautót, de mi sem jártunk rosszul. 1987 tavaszán, a szöuli II. Maratonfutó Világkupán 2:16:00 órát futottam úgy, hogy egyetlen frissítőm sem jutott el hozzám, így végeztem a 30. helyen. Mivel országonként 5 induló lehetett, erősebb volt a mezőny, mint az olimpia, vagy világbajnokság. 1987 őszén 2:15:36-os idővel sikerült megnyernem a maratoni országos bajnokságot. A diósgyőri Kocsis-csoportból négyen, Verébné Fazekas Erika, Lezák Csaba, Serfőző Sándor és én nagyon készültünk az 1988-as szöuli olimpiára. Úgy tudtam, hogy ehhez országos csúcsot kell futnom, de az ígéretek ellenére – ami Új-Zélandtól és Japánról szólt – semmiféle magaslati, meleg égövi edzőtáborba nem jutottam ki, „helyette” futhattam a Casablanca Félmaratonon. Számomra máig ismeretlen okok miatt, furcsán alakultak a dolgok körülöttem, versenycipőt sem kaptam a klubban, végül feladtam a bajnokságot. Némi kavarás után a fővárosi Kárai Kázmért kértem fel, hogy írjon nekem edzéstervet. Később derült ki, hogy az olimpiai induláshoz nem kellett volna nyerni, elég lett volna dobogón lenni a bajnokságon. Nekem volt a legmegbízhatóbb átlagom, amit egy listán vezettek, én voltam a legjobb, mégsem utazhattam Szöulba. 1990. július 19-én felmondtak nekem a DVTK-ban, augusztus 21-én pedig kiadtak a budapesti Micro SC-nek, ahol Fülöp József klubelnök szeretettel várt, edzőm pedig már hivatalosan is Kárai Kázmér lett. Többnyire továbbra is Miskolcon edzettem, hetente 2-3 alkalommal vonatoztam fel a fővárosba. 1991. március 9-én, Szegeden, a viharos széllel kísért maratoni országos bajnokságon, jó taktikát választottam és újra magyar bajnok lettem. Nem sokkal később kiújult a gerinc problémám, 1992- áprilisában „megcsavaroztak”, ami szó szerint értendő, 4 darab csavarral rögzítették az elkopott csigolya íveket. Pár hónap után még összeszedtem magam, de az már nem volt az igazi, 1995-ben fejeztem be aktív sportolói pályafutásomat. Visszagondolva két dolgot sajnálok nagyon: minden sportoló álmát, a kimaradt olimpiát és azt, hogy nem kaptam lehetőséget a magaslatai edzés kipróbálására.

Rögös, de sikereket hozó pályán

A hosszútávfutóként figyelemre méltó eredményeket elért sportember már 1985-ben elvégezte a TF középfokú edzői tanfolyamát, mert szerette volna tudni annak hátterét, hogy mit miért kell csinálnia a tréningeken. Mivel szerette volna tudását magasabb szintre emelni, 1993-ban megszerezte sportágának szakedzői diplomáját is. 

– 2000-ben vittem le az 11 éves Artúr fiamat a Diósgyőri Atlétikai Clubba, László István csoportjába – folytatta Papp János. – Ezzel egyidőben futóedzőként is felajánlottam közreműködésemet az egyesületben, de nem volt rám szükség. Artúr 1500 m akadályon, 2000 m akadályon és 800 méteren nyert bajnokságot, miközben többször volt „Borsod-Abaúj-Zemplén megye Jó tanuló, jó sportolója”. 2009-től 2016-ig a Miskolc Városi Sportiskolában foglalkoztam közép-hosszú távfutókkal. 2019-től a DVTK színeiben edzősködöm. Legeredményesebb tanítványaim közül Pataki Annát említeném elsőként, aki a junioroknál megnyerte a 10 km-es utcaifutó országos bajnokságot, majd Pestre került egyetemre, és átigazolt a KSI-hez, ahol egy évre rá a félmaratoni ob-n lett ezüstérmes. A felnőttek között ma is ő a fedettpályás női 5000 m-es országos csúcstartó. Anna Amerikában folytatta tanulmányait, ő lett a Portland-i Egyetem történetének legsikeresebb mezei futója, aki bejutott a nemzeti liga nagy döntőjébe. A dublini mezei Eb-re is kijutott. Fővárosi és amerikai edzője egyaránt megköszönte nekem Anna felkészítését, ami természetesen nagyon jól esett. Tóth Balázs 10000 m-en ifjúsági országos bajnokságot nyert és Annához hasonlóan többször versenyezhetett már a magyar válogatott színeiben. Tanítványaim mellett sokan kérnek tőlem szakmai tanácsot, ezzel együtt is úgy érzem, hogy sokkal több tapasztalatot tudnék átadni, de ezt a sportági berkekben nem igazán igénylik.

Versenybíróként is a legjobbak között

A Testnevelési Egyetemen megszerzett szakedzői diploma mellé járt egy I. osztályú versenybírói minősítés is, mely jó alapot szolgáltatott arra, hogy Papp János ezen a területen is bekapcsolódjon szeretett sportágának életébe.

– Szaladós József mellett voltam sokáig, leginkább időmérőként, Schweickhardt Gyula a DVTK vezetőedzőjeként segített sokat, de versenybírói pályafutásom alakulásában dr. Madarász Jánosnak van a legdöntőbb szerepe – idézte fel a versenybírói kezdeteket a 65. születésnapját áprilisban ünneplő sportember. – 2005-ben, a miskolci gyalogló Európa-kupán volt az első nemzetközi bíráskodásom. Hamarosan bekapcsolódtam a B.-A.-Z. Megyei Atlétikai Szövetség elnökségének munkájába, ahol a versenybírói képzés volt az egyik fő feladatom. Mivel fiatalítani kellett a gárdát, folyamatosan szerveztünk tanfolyamokat és vizsgákat, országos minősítésre is, mely az akkor elérhető legmagasabb szint volt. Jómagam 2005-től minden Magyarországon rendezett világversenyen dolgozhattam versenybíróként. 2021-ben a legmagasabb szintet, a nemzetközi vizsgát is sikerrel tettem le. Ez is kellett ahhoz, hogy bekerültem a 2023-as, számomra is felejthetetlen élményt jelentő budapesti felnőtt atlétikai világbajnokság bírói csapatába. Kontrasztként, a miskolci atlétikai versenyekre 5 évig nem hívtak, ami fájó, egyben érthetetlen számomra, és nem tagadom, tüskét jelent a lelkemben. Visszatekintve az elmúlt félévszázadra, köszönettel tartozom a családomnak, edzőimnek, Fazekas Miklósnénak, Fazekas Miklósnak, Farkas Ferencnek, Kocsis Lászlónak, Kárai Kázmérnak, versenyzőtársaimnak, TF-es tanáraimnak, versenybíró mentoraimnak, a már említett dr. Madarász Jánosnak, Gál Lászlónak, Rózsa Istvánnak és dr. Tölg-Molnár Lászlónak. 2013-tól Kázsmárkon testnevelést tanítok, idén ugyan elmegyek nyugdíjba, de ezt követően is szeretném folytatni az edzői munkát és a versenybírói tevékenységet egyaránt, ami nem meglepetés, hiszen szinte az egész életem a „Sportok Királynőjéről”, az atlétikáról szól.