A Miskolcon ragadt, légiósból lett magyar

Ivan Rados a 26. születésnapja után egy nappal, 2010. február 22-én lett a DVTK, akkor NB I-es labdarúgócsapatának kapusa. A horvát hálóőr azóta már magyar állampolgár is, és több mint 13 éve él Miskolcon, a családjával. Ezen az sem változtatott, hogy kilenc és fél év után, 2019 nyarán távozott a piros-fehérektől, nyolc esztendővel azt követően, hogy bajnoki címet nyert a Diósgyőrrel az NB II-ben.

Mi van a kezével? A kisujja furcsán áll…

– Ne is mondja! Rávettek, hogy védjek egy kicsit. Két hete történt, a Mályi FC családi napján, 11-es rúgásokra álltam a gólvonalra, és így jártam. Ez is egy jel volt, hogy nem való ez már nekem, 39 évesen. Előtte, 2021. október 1-jén védtem utoljára bajnoki mérkőzésen, a szerb első osztályban, a Radnicki 1923 csapatában, mert egy barátom két éve nyáron megkért, hogy segítsek neki, úgyhogy akkor egy plusz fél évet még bevállaltam. De már akkor is éreztem, hogy ez sok, ráadásul már más tervem volt. Ezért sem tudtam igent mondani Goerge Menougongnak, korábbi diósgyőri csapattársamnak, amikor felvetette, hogy igazoljak Hidasnémetibe, mert heti egy edzés és a meccs elég lesz nekem. Elmentem ugyan egy tréningre, mert szívem szerint segítettem volna, de aztán be kellett lássam, nem tudok erre időt szakítani, úgyhogy megköszöntem a bizalmat. 

Említette, hogy más terve volt...

– Amikor még aktívan fociztam, vagyis évekkel ezelőtt, tudtam, és készültem arra, hogy a labdarúgásban akarom folytatni a sportolás utáni életem. Nem volt kérdés, hogy vagy sportvezető leszek, vagy játékos ügynök. Az utóbbival foglalkozok jelenleg.

Kilenc és fél éven át volt a DVTK játékosa, amiből egy évadot az azeri Kapaznál töltött, kölcsönben. Ez olyan értelemben klubrekord, hogy egyetlen légiós sem volt ennyi ideig a piros-fehérek játékosa.

– És ez lehetne még több is. Ugyanis 2019 nyarán nem azért igazoltam a Vasasba, mert elvágytam Diósgyőrből. Az akkori sportigazgatónak volt egy favoritja kapusposztra, akiben hitt, azt most hagyjuk, hogy mennyire jött be ez az elképzelés, a lényeg, hogy kiderült, nem számítanak rám. Felvetődött, hogy rendeznek nekem búcsúmeccset, meg hogy legyek kapusedző, de ezt még én nem akartam. Mivel úgy gondoltam, hogy a visszavonulásomnak még nem jött el az ideje, és mivel másik csapatnál szívesen láttak, kénytelen voltam váltani.

Azok után, hogy 101 NB I-es, és 28 NB II-es bajnokin védte a DVTK kapuját. Ez utóbbival összefüggésben pedig tagja volt a 12 éve, 2011-ben másodosztályú bajnoki címet szerzett csapatnak.

– Amit elég érdekes időszak előzött meg… 2010 elején, a klub centenáriuma ellenére, nagyon rosszak voltak a körülmények, hónapokig nem volt fizetés, egy füves edzőpálya volt, ezen osztoztunk az összes utánpótlás csapattal. Semmi nem volt olyan, ami egy NB I-es csapathoz kellett volna. Az maradt meg bennem arról az időszakról, hogy láttam olyan utánpótlás edzést, amelyen egy korosztályban 8 gyerek volt jelen, és az is, hogy két zsáknyi labdát használtak akkoriban a fiatalok, vagyis nem jutott mindenkinek labda az edzéseken. Kilátástalannak tűnt minden, a kiesés után pláne, és persze, hogy gondolkoztam azon, hogy el kellene innen mennem 2010 nyarán, annak ellenére, hogy élő szerződésem volt. Benczés Miklós volt a vezetőedző akkor, ő hívogatott telefonon, hogy jöjjek vissza, minden rendben lesz. Visszatértem a szabadságról, és elkezdtünk edzeni, alig valamivel a bajnokság rajtja előtt, de nagyon kevesen voltunk. Az 1. fordulóban 14, mondom tizennégy játékos volt a keret tagja, és a REAC elleni 2-2 során a cserekapus, Giák Tamás a hajrában mezőnyjátékosként állt be. Rá egy hétre, az első hazai meccsen kikaptunk, néző is alig volt kint azon a bajnokin. Aztán pár nappal ezután, az új tulajdonos képviseletében, Dudás Hunor, a későbbi ügyvezető háttér beszélgetésen találkozott a csapattal az öltözőben, és elmondta, hogy milyen változások előtt áll a klub. Azt, hogy igazolni fognak játékosokat, hogy rendezik az elmaradt kifizetéseket, és, hogy milyen távlati célok vannak, hogy szeretnék, ha a csapat újra NB I-es lenne. Megmondom őszintén, nagyon távolinak tűnt ez 2010. augusztus végén. Aztán amikor a következő hónapban megtörtént a tulajdonos váltás, Leisztinger Tamás érkezését követően, lépésről lépésre elkezdődtek a változások. Érkeztek szabadon igazolható játékosok, és még annak a hónap végén a listavezetőt, a feljutás fő várományosát, a Nyíregyházát hazai környezetben legyőztük. Ám az őszi, magunkhoz, és főleg a rajthoz mért szereplésünk hiába volt extra, a tavaszi idény előtt 7 pont hátrányunk volt az élen álló Nyíregyházával szemben. Télen azonban újabb játékosok érkeztek, – köztük a spanyol Luque, – akikkel az öltözői jó közösség tovább erősödött. Az, hogy 2011-ben végül bajnokok lettünk, elsősorban annak volt köszönhető, hogy motivált volt minden játékos, azon volt, hogy megmutassa, többet ér. Nem volt cél az NB I-be jutás, olyan mélyről indultunk, hogy ez sokáig szóba sem került. Azonban a csapat kohézió sorozatban hozta a győzelmeket, nyerő típusú játékosok alkották a DVTK-t. Ennek is volt köszönhető, hogy sorozatban 14 meccsen győztünk, és ez idő alatt mindössze 3 gólt kaptunk. A remek szériával a Mezőkövesd elleni idegenbeli mérkőzésre úgy utaztunk el, hogy ha folytatjuk ezt a sorozatot, akkor bajnoki címet ünnepelhetünk. Kikaptunk 1-0-ra, és szomorúak voltunk. Aztán a meccs után buszra szállás közben jött a hír, hogy mivel a Nyíregyháza, az egy órával később kezdett meccsén szintén vereséget szenvedett, mi lettünk az elsők, és feljutottunk az NB I-be. Az igazi felhőtlen boldogság és ünnep viszont egy hét múlva, az utolsó hazai bajnokin adatott meg. Feledhetetlen nap volt.

Melyik része?

– Olyan volt, mintha Bajnokok Ligáját nyertünk volna. Pezsgőzés a stadionban, közös ünneplés a szurkolókkal a pályán, a stadionban, a színpadon érem átadás. Még kupa is volt, tudtommal nem a szövetségtől, hanem a klub rendelésére készített, hogy legyen mit a magasba emelni. Aztán nyitott buszon utazás, több ezer ember kíséretében a Városház-térre, közben ünneplés. A városházi köszöntés, az ottani balkonról a szurkolók üdvözlése. Arra, hogy mennyi volt a prémium, egyáltalán nem emlékszem, arra viszont igen, hogy amikor gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy nagy futballista leszek, valami hasonlót képzeltem el ünneplésként. Az maradt meg bennem, hogy valamit csináltunk, valamit olyan dolgot értünk el, amire sokan nem számítottak, ami több volt annál, mint amit vártak tőlünk. Tényleg a semmiből, – a se csapat, se pénz szintjéről – néhány hónap alatt nagy utat jártunk be. Ennek egyik fontos állomása volt a Nyíregyháza elleni idegenbeli győzelem, ahová ezernél is több szurkoló kísért el minket. Fantasztikus érzés volt, hogy egyre több drukker állt mellénk, nagyon sokat segített, hogy támogattak minket. Az utolsó hazai mérkőzésünk, a Cegléd elleni 6-1-es siker pedig maga volt az eufória. Tűzijátékkal, és a már felsorolt ünnepi elemekkel. 

Van ennek köze ahhoz, hogy máig nem hagyta el Miskolcot?

– Ez is benne van, hiszen gyönyörű élményekkel gazdagodtam itt.

És mi marasztalta még? Horvátországban, a fővárosban, Zágrábban született, és most, hogy már nem focizik, élhetne az Adriai-tenger partján, a szülőhazájában, de mégis itt van... 

– Amikor a Vasashoz igazoltam, igazán komolyan akkor sem merült fel, hogy költözzünk a családdal együtt Budapestre. Nem szeretem különösebben a nagy városokat, azt viszont igen, hogy 5-10 perc alatt bárhová oda tudok érni Miskolcon. Persze, látom, hogy Miskolc nem olyan ütemben fejlődik, fejlődött az elmúlt években, mint más városok, de én szeretek itt élni, mert nyugodtság van.

Ezért tanult meg magyarul, és lett magyar állampolgár?

– Igen. A gyerekeim itt járnak iskolába, szeretnek itt lenni ők is, és nem mellékesen a DVTK utánpótlásában fociznak.

Milyen idősek? 

– Az egyik fiú 12, a másik 8. És fanatikus DVTK drukkerek. Ez is egy nyomós ok, ami miatt Miskolcon van az otthonunk. És persze az sem mellékes, hogy olyan munkám van, amit bárhol a világon lehet végezni, hiszen játékos ügynökként mindegy hol veszem fel telefont, honnan írom a leveleket, és honnan utazok egyik, vagy másik labdarúgó ügyeit intézni. 

Például a megyéből indult Koszta Márkét, aki jelenleg az izraeli első osztályban szereplő Maccabi Bnei Reineh játékosa? Vele mikor kezdett együtt dolgozni?

– Tavaly tavasszal.

És azóta már a harmadik csapatnál van… Hogy kezdődött a közös munka?

– Márk hívott fel azzal, hogy ha tudok, segítsek neki csapatot találni. Egy szerdai nap volt, amikor először beszéltem vele, elmondta, hogy mit szeretne, én pedig azt, hogy próbálok közreműködni abban, hogy megfelelő csapatot találjunk a számára. Két nap múlva, vagyis pénteken felhívtam, hogy van egy konkrét ajánlat egy dél-koreai másodosztályú, de feljutási terveket szövögető csapattól, aki hajlandó fizetni átigazolási díjat is. Szerintem ekkor még nem állt készen a váltásra Márk, talán túl gyors volt neki mindez, és abban maradtunk, hogy Dél-Koreát nem zárja ki, de folytatom a keresést. A Zalaegerszeg játékosaként 11 találatnál járt ekkor az NB I-ben, és ezt tudván Ázsiában a top10-ben lévő Ulsannál is nyitottak voltak arra, hogy szerződést kínáljanak neki, és, hogy fizessenek is a ZTE-nek az átigazolási díjat. Úgyhogy létre jött a megállapodás. A dél-koreai kiutazás előtt volt egy kis vízum probléma, nehezen lett meg, majd a korona vírus tesztje pozitív eredményt hozott, emiatt három hétre karanténba került. Aztán csak edzésbe állt, és bár az ázsiai Bajnokok Ligája mérkőzésen rúgott egy-egy gólt egy kínai csapatnak, amikor kezdőként kapott bizalmat, de a folytatásban csak csere volt, aztán már az sem. Kiderült, hogy a klub elnöke, mielőtt szerződtette volna, nem egyeztetett a csapat vezetőedzőjével, aki nem preferálta a szerepeltetését, a háromfős légiós kvóta kihasználásában másoknak szavazott bizalmat a bajnokikon. Persze, hogy elvágyott, játszani akart. Izraeli, ciprusi lehetőségek voltak, majd lengyel is, aztán végül befutott a Torpedo Moszkva ajánlata. Márk az orosz klub mellett döntött. Hamar kiderült, hogy ez sem az igazi, úgyhogy ismét csapatot kellett keresni. Ekkor került képbe a Maccabi Bnei Reineh. Nagyon rossz helyzetben lévő, kieső helyen álló gárdához került, egy olyan együtteshez, amelyiknek nem volt csatára, aki gólt rúgjon. Ez Márk érkeztével megváltozott, 12 meccsen 8 gólt szerzett, a csapat pedig megőrizte élvonalbeli tagságát. Ha pedig most a klub elnöke lehívja az opciót, akkor marad Izraelben, már nem mint kölcsönjátékos, ha pedig mégsem élnek ezzel a joggal jelenlegi klubjánál, akkor újra a Torpedó Moszkva következik.

Mit gondol, lehet az apukája, Koszta Péter, a KolorCity Kazincbarcika szakmai igazgatója után, egyszer még Koszta Márk is a DVTK játékosa?

– Elméletileg igen. De szerintem ez nem mostanában lesz.

Kiket képvisel még?

– Egy horvátországi barátomhoz társultam be, aki 18 éve végzi ezt a munkát. 2021 novemberétől dolgozunk együtt, és kevés magyar játékosunk van. Van vagy 30 labdarúgó, akiknek az ügyeit képviseljük, és több nem is nagyon férne bele, mert minden ügyfélre megfelelő időt szeretnénk szánni. Játékos menedzsernek lenni kicsit pszichológiai, tanácsadói szerep, a bizalom körében, egyfajta baráti nexus. Gyárszerű működést nem szeretnénk, ezért nagy körültekintéssel választjuk ki az ügyfeleinket. 

Mi a különbség a horvát és a magyar fiatal labdarúgók között?

– Amióta Marco Rossi irányítja a magyar felnőtt labdarúgó válogatottat, sok minden változott. Érkezése előtt nem volt olyan kultúra, amely alkalmas lett volna arra, hogy jó játékosokat neveljen ki. Manapság szinte mindenhol megfelelő futball infrastruktúra áll az utánpótlás rendelkezésére, és jönnek is a gyerekek játszani. A horvát válogatott 1998-ban világbajnoki bronzérmet szerzett, és ekkor rengeteg fiatal példaképévé váltak, a 2018-as és 2022-es vb érmeket ez alapozta meg. Nem a szobában ülnek a gyerekek, play stationnal a kezükben, hanem edzésre járnak. Most Magyarországon is van egy ilyen felfutás. A kérdés az a fiatalok esetében, hogy hoz-e új szemléletet az, amikor megkapják az első profi szerződésüket. Az szerintem nem jó, hogy ha valaki aláír egy szép jövőt ígérő szerződést, akkor az ambíció hátrébb kezd szorulni, már nem olyan fontos, hogy a hazai élvonal után megugorja a nemzetközi szintet. A horvát fiatalok gondolkodására ez nem jellemző, általában nagy céljaik vannak, és erős a motivációjuk ezek elérésére.

Mit kellene másképp csinálni Magyarországon?

– Ez összetett kérdés. Szívesen dolgoznék ezen a területen, mert mint említettem, az sem áll távol tőlem, hogy egy klubnál sportvezetői feladatot végezzek.

Jár DVTK meccsekre?

– Persze, szerintem a mérkőzések felén kint voltam, amikor éppen nem vagyok úton, megyek. És ha a bajnokikat nem is mindig látom, képben vagyok, mert érdekel, hogy mi történik a csapattal, elvégre én is itt élek. Ha pedig egy meccsről lemaradok, a gyerekeimtől első kézből megtudtok mindent, ugyanis náluk ez az első számú téma. Nagyon nagy szurkolók.

És lesznek majd futballisták is?

– Ez még korai kérdés. DVTK edzésekre járnak, és Diósgyőr drukkerek. Részei annak a közösségnek, aminek óriási ereje van ebben a városban, és ami magyarországi szinten kiemelkedőnek számít.

A vasárnapi DVTK – Győri ETO FC NB II-es bajnoki után, a jövő héten kivel, mivel foglalkozik majd?

– Törökországba utazom hétfőn, egy szerződés ügyében.