„Váratlanul találtam ott magam a DVTK-nál, s így ismerték meg a nevem”

A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát, az ötvenes-hatvanas években futballozott a DEAC-ban, és 1988–1990 között volt a Loki vezetőedzője. Temesvári Miklós nagyon kedveli a cívisvárost, a mai napig szívesen jár vissza a hajdú-bihari megyeszékhelyre, ahol sok barát várja.

A 81 éves mesteredző a Debrecen mellett volt a Hejőcsaba, a Leninvárosi MTK, a Diósgyőri VTK ifjúsági csapaténak, a Nyíregyházi VSSC, az Újpesti Dózsa, a magyar utánpótlás-válogatott, a Tatabányai Bányász és a DVTK trénere, de edzősködött többek között Szudánban, Kuvaitban vagy a Maldív-szigeteken is.

A FIFA-program keretében több mint kéttucatnyi országban tartott nemzetközi labdarúgóedzői továbbképző tanfolyamot.

Melyek az első emlékei a labdarúgásról, miként szeretett bele a sportágba?

Tízévesen kaptunk az öcsémmel egy labdát karácsonyra édesapánktól, aki Harsányban volt körorvos. Az öcsém egy jó nagyot belerúgott a labdába, és kitörte vele az ablakot, ami azért is volt kellemetlen, mert kint mínusz 20 fok volt. Abban az évben dideregve karácsonyoztunk. Az a játékszer még fűzős volt, amikor belefejelt az ember, jól megütötte a fejét. Ez az első emlékem a sportágról.

Koránál fogva látta az Aranycsapat futballistáit játszani, és úgy tudom, ez meghatározó élmény volt az Ön számára is.

„Láttam bizony, sőt később jó néhányukkal barátságba is kerültünk. Az ötvenes években Diósgyőrben megnéztem őket a Honvédban, az MTK-ban vagy Buzánszky Jenőt a Dorogban. Az 1954-es vébé után az olasz válogatott ellen is megnéztem őket, Puskás és Tóth II. góljaival verték az igen kiváló talján gárdát. Megjegyezném, olyan fölényben játszott Magyarország, hogy az olaszok nem jöttek át a félpályán egész meccsen sem.”

Hogyan emlékszik vissza a DEAC-os időkre?

A kérdésen túl leszögezném, hogy nagyon szeretem Debrecent. A szülővárosom ugyan Miskolc, de én remekül érzem magam a cívisvárosban. Az akkori DEAC nagyon jó csapat volt, emiatt nehezen kerültem be a gárdába. Olyan játékosok voltak ott, mint például Nyirkos doktor vagy Szegedi Gyula, utóbbi akár válogatott is lehetett volna, ha ezt az utat választja. Orvostanhallgatóként nem tudtak rendszeresen edzésre járni, de így is nagyszerűen fociztak, s a csapat igen népszerű volt. 3-4 ezer ember még az NB III.-ban is kijött a mérkőzéseinkre. Megnyertük a bajnokságot, majd később például a Diósgyőrt is elpáholtuk, és a DVSC-t is. A DVTK legyőzését nyolcezer ember szurkolta végig a DEAC-pályán, a Lokit pedig 15 ezer néző előtt fektettük két vállra. Nagyon jól éreztem magam a DEAC-ban, ám később sokan elmentek az együttestől, s végül én is szedtem a sátorfámat. Az 1962–63-as tanévben a Fazekas-gimnáziumban tanítottam, akkor a DEAC kiesett a másodosztályból, s még szerettem volna magasabb szinten játszani, ezért visszamentem Miskolcra. Ott is tanárként dolgoztam tizenkét éven át, majd főállású tréner lettem.

Már játékosként is készült arra, hogy edző lesz?

Volt egy kiváló mesterem, Nagy György, aki a DVSC-nek is volt edzője később. Ő indított el a pályán, mondván, megvan a játékosmúltam, és tanár vagyok, tanultam pedagógiát és pszichológiát is. Úgy látta, van érzékem a szakmához, bátorított, ennek hatására jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára 1974-ben. Elvégeztem az iskolát, otthagytam a tanári pályát, és főfoglalkozású edző lettem, először Leninvárosban.

A köztudatba a Nyíregyháza szakvezetőjeként robbant be, miután feljutott a csapattal az első osztályba.

Leninvárosból Diósgyőrbe vezetett az utam, országos ifidöntőt játszottunk a DVTK-val, de másodedzőként már besegítettem Szabó Gézának az első csapatnál. A klub akkor lett bronzérmes az NB I.-ben. Akkor indult a FIFA-program, amelyben annak köszönhetően kerültem be ismeretlen edzőként, hogy beszélek angolul. Váratlanul találtam ott magam, s így ismerték meg a nevem az MLSZ-ben. A Csepel egykori játékosa, Keszthelyi Mihály közölte velem, hogy Nyíregyházán edzőt keresnek, s mivel én motivált vagyok, nyelveket beszélek, engem fog javasolni a vezetőknek a posztra. Akkor szervezték át a másodosztályt, s a nyírségiek is feljutottak az NB III.-ból. Az első évemben másodikok lettünk, a második esztendőben pedig kilenc pont előnnyel megnyertük a bajnokságot, és feljutottunk az NB I.-be. Újoncként a hetedik helyen végeztünk a 18 csapatos bajnokságban, azóta is ez a legjobb eredménye a Nyíregyházának.

Ekkor, 1981-ben hívta önt az Újpesti Dózsa, amellyel két MNK-t nyert, és 83–84-ben eljutottak a KEK-ben a negyeddöntőig. A Köln kiverése máig emlékezetes bravúrnak számít.

Előtte a Nyíreggyel megvertük a Megyeri úton a lila-fehéreket, az egy csodának számított Törőcsikék, Tóth Andrásék vagy Nagy Laciék ellen. Ezt követően kerültem a Dózsá­hoz, ahol négy esztendőt töltöttem el. Az 1. FC Köln kiverése is mutatja a magyar futball akkori erejét, pedig az már leszálló ágban volt az ötvenes-hatvanas évekhez képest. Remek játékkal, 3–1-re megvertük itthon őket, náluk öt nyugatnémet válogatott szerepelt: Schumacher, Littbarski, Allofs, Klaus Fischer és Steiner. Kint hosszabbítás lett a dolog vége, s tíz emberrel, ugyan kikaptunk 4–2-re, szegény Fekete Laci gyönyörű csukafejes gólja azonban továbbjutást ért!

Ezután következett a skót Aberdeen, melyet itthon 2–0-ra megvert az Újpest, és Skóciában is hosszabbításba torkollott a csata, melyet végül McGhee mesterhármasa eldöntött a hazaiak javára.

„Két perc volt hátra, amikor még továbbjutásra álltunk, de bekaptuk a második gólt. Ott hibáztam, cserélnem kellett volna, hogy húzzam az időt, de azt hittem, azt a kis időt már kibekkeljük.”

Annak az Aberdeennek volt az edzője akkor Sir Alex Ferguson, a későbbi manchesteri sikerkovács. A legendás trénerrel aztán barátságot kötöttek.

A párharc előtt eljött Budapestre megnézni a Dózsát. A Honvéd ellen játszottunk MNK-elődöntőt. A lefújás után összefutottunk, bevittem a városba, s mondta, hogy megy vacsorázni. Erre én elhívtam a lakásomra, s a szemben lévő Hörpintőbe átmentünk enni. Legendás hely volt, odajárt Puskás, Szusza és még sokan mások. Már ekkor összebarátkoztunk, majd ezt követően én mentem el Skóciába feltérképezni az Aberdeent. Nagyon kedves volt, éppen csak az öltözőbe nem hívott be, de minden egyes tréninget megnézhettem, nem titkolózott egyáltalán. Aztán majdnem húsz évig nem találkoztunk, majd 2002-ben ismét Pesten járt a Manchester United trénereként, a ZTE ellen játszottak BL-selejtezőt.

„Néztem az edzést a Népstadionban, s egyszer csak meglátott a lelátón, s a pálya közepéről kisprintelt hozzám. Megölelt, és felelevenítettük a barátságot, és utána ötször-hatszor voltam kint nála Manchesterben. Én is meghívtam az MLSZ edzőbizottságának az elnökeként előadást tartani hozzánk. Egy Arsenal elleni meccset követően egész éjszaka utazott, hogy másnap itt lehessen. Megszállott ember Sir Alex.”

A Dózsában játékosa volt Törőcsik András, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb zsenije.

Amikor az edzője lettem, „Kese” 25 éves volt, túl volt egy súlyos autóbaleseten. A sérülés ellenére is nagyon jól játszott, aranyos srác volt. Élményszámba ment a játéka, ha jó napja volt, de egyébként nagyon szélsőséges teljesítményre volt képes. De nagyon beteg most, és nem szeretnék semmi rosszat mondani róla. Fénykorában ki kellett volna engedni légiósnak, még ha nekem ezzel nehezebb is lett volna a dolgom a lila-fehérek edzőjeként. Ragyogó tehetség volt, de emellett öntörvényű is. Néha nem edzőként ültem a kispadon, hanem élveztem a játékát. Sajnos, a barátok rossz utakra vitték.

Milyen emlékei vannak a DMVSC padján eltöltött időszakról?

Azt megelőzően Tatabányán voltam edző, ahol ugyancsak ragyogó csapatom volt. A Lokit a Bányásszal mindig megvertük, egy alkalommal hetet rúgtunk a Debrecennek. Aztán felhívtak a cívisvárosból, s tudtam, nem mondhatok nemet. Nagyszerű emlékeim vannak az egyetemista évekből, a DEAC-ról, ezért boldogan mentem a másodosztályú DMVSC-hez, pedig hét NB I.-es gárda is hívott. Azt írták az újságok, hogy ez visszalépés a karrieremben, de ez engem nem érdekelt. Az első évben feljutottunk. A következő esztendőben sokat kockáztattam, mert ha kiesik a csapat az első osztályból, akkor az folt lett volna a renomémon. De azt, hogy osztályozóval bennmaradtunk, mindennél nagyobb sikernek könyvelem el. Tíz játékos elment azt megelőzően, olyanok, mint a gólkirály Melis Béla, Duró József vagy Bücs Zsolt. Hazai pályán veretlenek maradtunk, és sikerült meghosszabbítanunk az élvonalbeli tagságunkat.

„Nagyon szép emlék az ott eltöltött időszak számomra, nagyszerű kapcsolatot ápoltam Komlóssy Imrével, akit nem kell bemutatni Debrecenben, óriási alakja a helyi labdarúgásnak. Ha kiestünk volna, az annyira rosszul érintett volna, hogy abbahagyom az edzőséget. Nagy tisztelet jár az akkori játékosaimnak, mert megérdemlik.”

Milyen kötődése van a futballhoz manapság?

Az öregfiúk válogatottjával járunk ide-oda, és persze a televízióban nézem a meccseket, elsősorban az angol bajnokságot, de követem a magyart is. 2010-ig voltam a szövetség edzőbizottságának az elnöke, aztán valahogy elfelejtettek, emiatt van is bennem egy kis tüske. Utána már nem volt szükség a tapasztalataimra, de ezt el kell fogadnom. Legutóbb meghívtak a Magyar Labdarúgás Napjára, de előtte tíz évig nem szólt senki sem, hogy menjek.

(A borítóképen: Temesvári Miklós)