"Szándékoltan szépet akarok festeni”

Lassú fordulat címmel nyílt kiállítás a Miskolci Galériában Lenkey-Tóth Péter festményeiből. A művész két éve készült tudatosan erre a tárlatára – a galéria alaprajzát használva számításba véve azt is, hogy melyik születő műnek hol lenne a legjobb helye. Elsősorban nagy méretű vásznakat mutat be, a sötét háttér előtti fókuszban felragyogó tárgyakkal. Új szakasz a festészetében a világos háttér fényéből előtűnő világos tárgyak ábrázolása. A kiállítás ezt az időrendben egymásból következő elkülönülést megtartva fekete és fehér teremre osztja a galéria terét, míg a harmadik teremben visszavezet mostani festői korszakának forrásvidékéig. 

Már 2022-ben készült erre a 2024-es miskolci kiállítására. Mi az, amit ekkora távon egyáltalán előre lehet látni? 

Lehet, hogy hosszúnak tűnik a táv, de mégis: csak feszített tempójú munkával készültem el. A kiállított képek kilencven százaléka új. Húsz-huszonkét képem született 2023-ban – ilyen rövid idő alatt ennyit még soha nem festettem. 

A tárlat kényszere diktálta a tempót? 

Közhelyes, de a határidő mégis jelent valamit. Végig dolgoztam ezen, és majdnem az utolsó pillanatban is meglett még egy kép, ami úgy volt pedig, hogy nem készül már el. Azt éreztem, ez már tényleg sok lenne. Aztán, amikor már be volt csomagolva a többi, és ott volt még ez a kilencven százalékosan kész, úgy voltam vele: már csak a saját kedvemért is befejezem. Ez a második kádas képem – ezzel már ebben az évben lettem készen. A világos hátterű sorozat része. 

Jó, hogy elkészült. 

Ennél a sorozatnál régi motívumokat, máskor már használt alakokat is elővettem: mi történik, ha világos háttér előtt mutatom meg ezeket. Az elgondolás az a kíváncsiság volt, hogy nagyon kevés kontrasztot használva – annyit, mint a lehelet – mi az, ami még látható marad ezekből. 

A saját érzéseimről tudok beszélni: a Lassú fordulat-tárlata számomra drámai hatású élmény. Kiállítótérben ritkán érezni azt a fajta megrendültséget, ahogyan a képek kikövetelik a csendes, elmélyült figyelmet. Szándékolt hatás? 

Persze. Ez volt a koncepció: legyen drámai. 

Hogyan is kalkulálhatna az érzéseimmel? Hogyan is láthatna bele a gondolataimba? 

Nem tudom, hogy melyik nézőre hogyan hat. De a magam számára is ilyen hatása volt. A fekete és a fehér terem összetartozása: jin és jang. A sötét után a világos, ahogy szinte feloldódnak a fényben a tárgyak. A harmadik terem az emberi természet sötét oldalával: kikacsint, de valahogy mégis kapcsolódik a másik két terem vonalvezetéséhez. 

Próbáltam a „lassú fordulatra” úgy is gondolni, hogy ha a képei önmagukban is értelmezik a mozgást, miféle mozgás az. Mert az látszik: balról jobbra mozdulnak a tárgyak, de az ábrázolás megengedi, hogy belelássam a hátulról előre, elölről hátulra tartó lüktetést. Mintha ön sem akarná a teljes egyértelműséget. 

A festészet olyan valódi mozgás ábrázolására nem képes, mint a film. Sorozatba rendezve, vagy a kép ritmusa által ábrázol. Ennek az iránya, a balról jobbra közelítés szándékolt, mert a modell, ami után készültek, mind függőleges volt. Úgy egyébként sokkal jobban értelmezhető is: akinek csak mutattam függőlegesen, szinte azonnal felismerte, hogy mi történik. De így, elfektetve mégis erősebbnek gondoltam – ahogy végigvonul a termen, ezek a csendes, lebegő képek, ez a fajta belső pulzálás összeáll egyfajta körkörös mozgássá. 

És ez fordul át a következő terembe? 

A lassú fordulatot alapvetően a saját tevékenységemre is értettem: a sötétből a világos világ felé, onnan vissza a kezdetekig, az első fekete hátterű képeimig. Ugyanakkor nem társul ehhez olyan végleges elhatározás, hogy abbahagynám a fekete képek festését. Ez most csak egy ilyen kis fordulat. 

Amit látok, az a valóság-e, vagy önálló értelmet nyer a kép valósága? 

Valóság, olyan értelemben, amit az anyagi világban érzékelünk? Nem! Azt gondolom, ez egy teljesen más világban létezik. 

Hol? 

A fejemben. A képen. Jókora a hátralépés a korábbiakhoz képest. Ezek a formák, bár valamilyen szinten felismerhetőek, mégis beazonosíthatatlan tárgyakká kezdenek válni. Nem tudjuk, mi ez. Sokszor én sem tudom. 

Minek az absztrakciója ez akkor? 

Nyilván mindegyik létező tárgy absztrakciója. A drapériás képek kiindulópontja például konkrétan Gerard ter Borch németalföldi festő képeiből a hölgyek szoknyája. A kapcsolat a leginkább hozzáértő néző számára is elvész. Ha kiraknám Gerard ter Borch festményét, valószínű mindenki észrevenné a kapcsolatot. De így nem. Annyira átírtam-átdolgoztam, hogy az gyakorlatilag egy felismerhetetlen allúzió. Ebből a sorozatból a negyedik darab már önálló, az első háromra reflektál. 

Fontos tudás az ön számára, hogy mi honnan jön, hogy miért ezt választotta? 

Igazából nem. Minden kép valamilyen vizuális ingerből születik. A múzeumlátogatások hozzák. Megtetszett a szatén csillogása, a téma briliáns megfestése. Aztán ez valahogy átlényegül. Tényleg úgy néz ki, hogy elkezdek valamit és utána áll össze koncepcióvá. Most ezzé. 

Innen hová lehet továbblépni? 

Még ennél is absztraktabb dolgok ötlete foglalkoztat. Még kevésbé felismerhető tárgyak, tárgyrészletek. De nem tudom, mi lesz ebből. Itt van a fejemben, fel van feszítve a vászon, startra kész, hogy ezt megfessem, de még nem döntöttem el teljesen. Megvannak a vázlatok. Nézegetem. Nekem is barátkozni kell vele. Azt érzem, ezt meg kellene festenem, de van bennem is bizonytalanság. 

Azzal kapcsolatban, hogy hogyan ölt alakot? Vagy hogy túl nagy munka és bizonytalan a kimenetele?

Igen, leginkább ez: bizonytalan a kimenetele. Nagy munka is, sok finom részletet igényel, hogy azt gondolja a néző, meg én is, hogy ez valamilyen anyagi dolog. De hát ez még a jövő zenéje. A közeljövőé. Szétszálazhatatlan, hogy az egyes képek hogyan adják ki a kiállítás drámai hatásélményét. 

Szóló festmény nincs is a tárlaton, mindegyik mű valamilyen sorozatba illeszkedik. Mi az, amit az egyik kép hozzáad a másik értékéhez? 

Mindig is ez volt a munkamódszerem: sorozatok születnek. Most meg különösen – egy év alatt készült el sok kép. Én sem egyesével értelmezem a képeket, hanem a maguk folyamában. A fejemben is így volt meg ez a kiállítás. Mondhatnám, igen: részben installatív, hiszen úgy is gondoltam rá, hogy együtt fog igazából hatni. Bár egyesével is értelmezhető képek összessége: olyan igénnyel van megfestve mindegyik, hogy egyesével is tudjon működni. De nyilván egészen más hatást keltene, ha önállóan állítanék ki egyet ezekből a sorozatokból.

Az arány kalkulált? Például, hogy hová kerül a fókusz, hogyan tájolódik az alak a képen, mekkora legyen a vászon, mennyit engedjen át a kép maga a falnak a következő képig – ezek kiszámított tényezők és körülmények? 

Nem kiszámítottak. De olyan értelemben nagyon is tudatos döntésről lehet beszélni, hogy a kompozíciót mindig nagyon szigorúan megtervezem. 

Akkor maradjunk csak ennél: nagy méretű alkotásokat mutat, hogyan lehet koncepcióval, művészi gondolkodással megtalálni, hogy mi mekkora felületet kíván? 

Annyi tapasztalatom már van, hogy érzem: minek mekkora felület kell. 

Ez akkor nem ráérzés, hanem szerzett tudás? 

Persze. 

Mikor érezte úgy először, hogy a birtokában van ez a tudás? 

Úgy gondolok rá, mint olyan képességre, amivel mindig is rendelkeztem. Csak ahogyan az ember egyre többet dolgozik, egyre többet is tapasztal, és egyre könnyebben talál rá erre. Öregebb leszek és érettebb. Ez szerintem ezzel jár – a munka hozza. 

Az megfontolást sem érdemel, hogy legyen még nagyobb?

Vannak határaim. Például, hogy mi fér el a műtermemben. A legnagyobb képeim egy méter negyvenszer két méter harmincasok. A műtermem alacsony. Amikor feszítem fel a vásznat a keretre, ennél egy centivel hosszabb átlójút már nem tudnék elforgatni. 

A festészet határa. 

Igen. Ez valóban eléggé prózai. Most azon gondolkodom, hogy még nagyobbat festenék, de azt legalább két elemből. A magam számára is kérdés, hogyan tudna működni, ha kettévágok egy képet. Annyira nincs bennem ösztönileg, hogy ezt megcsináljam. A túl kicsikkel pedig valahogy nem vagyok megbarátkozva. Nem érzem magam képesnek rá, hogy nagyon kis ecseteket használva fessek meg valamit úgy, hogy a megfestés módja számomra vállalható és megfelelő legyen. Igazából nincs is benne tapasztalatom, nem csináltam soha ilyen kicsiket. Témám sincs hozzá, hogy ilyenben mi tudna működni. Bár tervben vannak egyébként egészen apró képek is. Amiket most kicsinek nevezek a saját képeim közül, azok egyébként ötvenszer hetvenesek – másoknál már ez is nagynak számít. 

Mennyire meghatározó szempontja a művészetének, hogy ez ne is úgy nézzen ki, mint a festészet? Az eszemmel felfogom, hogy festményeket nézek, de magáról a festészetről a felületen szinte semmi jel nem árulkodik. 

Számomra ez egyértelműen festészet. Többféleképpen tudok festeni. A repülő drapériákon sokkal oldottabb festőiség jelenik meg, mint mondjuk a világos terem képein – de azoknál is kihívás az egyenletes, homogén felületek létrehozása. Fura – lehet, hogy ez a gondolat nem is annyira divatos, vagy trendi, de szeretem, hogyha szép. Nekem fontos, hogy a kép önmaga szép legyen. 

Ez a gondolat kifejtést érdemel. 

A szép nem azt jelenti, hogy nagyon lesimított-letisztított. Nem attól szép. Hanem a festőiségétől. Ahogyan meg van festve. Ahogyan az egész kép sugárzik. Akár ha a téma megdöbbentő, akkor is. De akkor is azt gondolom: maga a kép szép legyen. Vannak festmények, amik szándékoltan csúnyák akarnak lenni. De én szándékoltan szépet akarok festeni. 

Van, amikor teljesen egységes és akként is értelmezhető felületet emel ki a homogén háttérből. És van, amikor nagyon finom részletek jelennek meg a kompozícióban. A legyezős sorozatában például, vagy a kis függönyös festményén. Mi dönti el, hogy melyik utat járja?

A képi világom kialakult ugyan, de ezen belül folyamatos a kísérletezés. A kis függönyke: teljesen fehér és ezáltal részletgazdag. Rászitáztam a vászonra, utána folytattam a festést.

Elcsábult? Vagy valamiféle kíváncsiságnak engedett? 

Nem. Így akartam. Nyilván felmértem, hogy ezt így, ilyen módon nem lehet megfesteni. Tetszett ez a részletgazdag világ, és úgy gondoltam rá, hogy nem von le a kép értékéből, ha szitaalapból indul ki. Az pedig különösebben nem érdekel, hogy ki mit gondol erről – ez a festészetről szól akkor is. Mindegy is, minek nevezem: lett egy kép – ott van. A legyezőnél a nyomhagyás játékáról van szó. A megfestett alapra kerültek a nagyon finom részletek. Pici horgolt terítőket használtam, azokat kezdtem a felületre nyomkodni. És amikor megszáradt, az alapszíntől éppen csak eltérő árnyalattal, kapott egy lazúrréteget. Érdekes felületet hozott létre az alig kidomborodó réteggel. Gyorsan haladtam, és egyszerűen szép volt. 

És a nagy fehér hátterű képen a kád? Megtehette volna, hogy csak a formáját mutatja meg, úgy is értenénk, hogy ez mi. De megfestette a márvány erezetét is. 

Kell valami vizuális elem, ami legalizálja ennek a létét. És hogy értelmezhető legyen. Ez egy képi játék egyébként, márványos felületet megfesteni. Az alapötletem a fényből előtűnő, vagy abban éppen megmártózó tárgy megmutatása, ehhez szükség van a márvány konkrét anyagiságára, ahogyan a képben mégis anyagtalanná lényegül. 

Egy kádat képtelenek lennénk kádként értelmezni?

Olyan értelemben igen, hogy ha csak egy egyszerű, mondjuk semmi fémkád lenne, homogén színnel: sima találkozna a simával. Így viszont létrejön a kontraszt. És társul hozzá valami nem e világi hangulat, mint egy letűnt kor üzenete. Római kori szarkofágok adták a mintát, a kiindulási pontot. 

Az a kép is olyan, mint A nagy szépségben, Sorrentinónál a római palota sötétjében bolyongók előtt a fényből kibomló antik szobor, az idő felfoghatatlan távolságából. 

Nem ilyen hatás volt a szándékom a képpel. De vállalható. 

A harmadik teremben a két csuklyás fejforma mered a szemközti falon a portrékra, köztük ott állok én, a néző, és mintha engem vizsgálnának nem létező szemekkel. 

A két csuklyást megpróbáltam állatiassá formálni. Az egyik mintha lókoponya lenne, úgy redőztem a drapériát a szemüregek körül. A másik madárszerű. Az ember sötét oldalára reflektáló képek ezek. 

A sötét oldalt a festészet lehetőségein túl is érdekesnek tartja? 

Igen, de annyira mégsem, hogy ennek nagyon nagy sorozatot szentelnék. Ahogyan én látom, a művészetnek nem szükségszerű társadalmi-politikai helyzetekre reagálnia. Az ilyenre tíz-húsz-harminc év múlva senki nem emlékszik majd. Ha nincs benne valami általánosabb, az emberiről szóló, akkor egyszerűen elveszíti a közegét. Legfeljebb kordokumentumként marad fenn. Én ezekben a képekben azt próbáltam megmutatni, ami szerintem az emberi sötét oldalból állandó. A fehér terem légiessége után ez a földhözragadt másik oldal. Ami annyira mégis számít, hogy meg akarta mutatni. Gondolkodtam rajta eleget, hogy kell-e tényleg ez is, és valószínű, működött volna a kiállítás úgy is, ha ez most nincs ott. 

Döntés kérdése volt. 

Így az első két terem szürreális-álomszerű, nem e világi lebegéséből visszaránt az e világi régióba. Talán kicsit zavarba ejtő is, hogy hirtelen arcokat látunk. Német rendőrségi diák alapján festettem, gyilkosok arcát. Valójában ezek voltak az első fekete hátterű képeim, ezért is tartottam fontosnak, hogy most itt legyenek. 

A festészete fejlődésének a lenyomata végül is ez a kiállítás, vagy pillanatkép arról, ahol most tart, amit most a festészetről gondol?

Abban az értelemben összefoglaló, hogy benne van két évem, ahogyan feldolgoztam az életem eseményeit. Amiben vagyok, az lenyomatként megjelenik benne. Fontos kiállításnak gondolom, már csak a nagyságát illetően is, de nem retrospektívnek, hanem inkább pillanatképnek. Amire mégis csak rááldozott két évet az életéből. Itt élek, Miskolcon. Tétje van, hogy bemutassam, mit csinálok. Nagyon szeretem a Miskolci Galériát. A terét is – jó itt kiállítani. Olyan volt ez nekem, mint karácsonykor a csomagbontás – együtt látni az egészet, átélni a meglepetés gyermeki örömét, hogy milyen ez így, együtt. Ez a pillanat már elmúlt. Fenn vannak a képek a falon, és most azt érzem, számomra ez a legfontosabb kiállítás.