Interjú: Lajos Andrással

2020.06.22. 19:00

Meghatározó a közönség szeretete

Élményt szeretne adni a nézőknek, ez a legfontosabb számára.

Nagy-Hankó Krisztina

Fotó: Vajda János

A Miskolci Nemzeti Színház közönsége a Borsod Online-on szavazhatott, hogy melyik legyen a 2019–2020-as színházi évad előadása, és ki legyen az év színésze. A Hunyady Sándor színművéből készült Feketeszárú cseresznye kapta a legtöbb támogatói szavazatot. Az évad színésze Lajos András lett, akit egyebek mellett a Feketeszárú cseresznye főszereplőjeként, Veliszavijevics Dusánként láthattunk. Az átadóünnepséget szerdán tartották a teátrumban.

A színész öt évvel ezelőtt szerződött a Miskolci Nemzeti Színházhoz, előtte a Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság társulatának is tagja volt.

Az első előadás, amelyben a miskolci közönség láthatta az Egy csók és más semmi című zenés játék volt, Szőcs Artur rendezésében. Abban az időszakban még párhuzamosan próbált nálunk és szerepelt a Vígszínházban.

Az új évadban, 2015-ben, a Nagyszínházban A nagy Romulust kezdte el próbálni. Főszerepet játszott többek között a Zorba, a görög című darabban, a La Mancha lovagjában, illetve az Ünnepben.

A Feketeszárú cseresznyében Dusán alakítása eddigi szakmai életének talán legmeghatározóbb szerepe. Konfliktuskerülőnek vallja magát a színész, így ez a karakter, a délvidéken élő módos gazda megformálása adott bőven feladatot. A magának való, karakán személy nem kedvességéről híres, még a szerelemben is határozott, feleségéért pedig bármire képes. Úgy érzi, mindent megad a szeretett asszonynak, de a szerelmet nem lehet kicsikarni.

Van tapasztalata abban, hogy milyen Budapesten, határon túl vagy Miskolcon játszani. Mi az ami új volt itt nálunk?

Meglepetés volt számomra, hogy az első miskolci évadom végén elköszöntünk A nagy Romulus című előadástól. Szokatlan volt, hogy csak egy évadig tartja repertoáron a színház az adott szezon eladásait. A fővárosban egy-egy sikeres darabot évekig műsoron tartanak. Míg ugyanazon évadban Gáspár Tibor és Szegedi Dezső felváltva játszották Zorbát, akik mellett én Nicót alakítottam, akit Zorba megtanít az életre. Volt egy februári hét, amikor öt nap alatt hétszer játszottuk ezt a darabot. Gáspár Tibi azt mondta nekem, hogy ő úgy játssza, hogy minden alkalom ajándék. Ez egy nagyon hasznos színházi útravaló volt részéről, hogy minden alkalmat meg kell becsülni, amikor játszhatunk egy előadást. Sokkal közvetlenebb a közönség velem itt Miskolcon. Egy fővárosi színháznak nagyobb a vonzásköre, messzebbről is érkeznek a nézők. Az öt éve hozott döntésem, miszerint Miskolcra szerződöm, befolyásolta a családi életünket is. Két gyermekemmel és feleségemmel Budapesten élünk azóta is. A színházi próbák és előadások kötnek Miskolchoz. Miután tudatosult, hogy reggel nem tudom elvinni, és délután nem tudom elhozni a gyerekeimet az iskolából, óvodából, hiszen hétköznapokon itt vagyok, akkor rájöttem, hogy sok lesz a szabadidőm. Ezért a második évadban, amelyet itt töltöttem, már vállaltam más felkéréseket is. Készítettem egy verses, zenés összeállítást „In vino veritas” címmel. Ezek borversek, bordalok, amelyeket a szülőfalum mellett lévő Dunaradványon egy kulturális rendezvényre kértek. Később még többször előadtam ezt az összeállítást, amelyet egy alkalommal Varga Emese dramaturg is megnézett. Majd megkaptam tőle egy egyszemélyes mesélőszínházi előadás szövegkönyvét, hogy olvassam el. Ez volt a komáromi szerző, Soóky László „Egy disznótor pontos leírása” című darabja. Nagyon tetszett, és már első olvasatra azt éreztem, ezt színre kell vinni. A komáromi Jókai Napok megnyitóján mutattuk be, ami egy amatőr színjátszófesztivál, és középiskolás koromban is játszottam ott. Akkor kaptam életem első díját – Ferenczi Anna-díj –, még középiskolásként A dzsungel könyvéből Balu megformálásért.

A következő években még két egyszemélyes darabot játszottam a Felvidéken több helyen, és itt a városban is. Többek között ezek az előadások tették lehetővé azt is, hogy a miskolci nézőkkel ne csak a színházban találkozzam. Például megkeresett Balázs István, hogy a Feledy-házban is adjam elő Soóky László egy-egy darabját. Az „Egy disznótor pontos leírása” és a „Papa különböző hangszereken hegedül” így hozott még közelebb a nézőkhöz. A Vakok és Gyengénlátók Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Egyesülete is sokszor hívott már különböző rendezvényeire. Ilyenkor érzem, hogy a nézők szeretnek, és megbecsülik azt a munkát, amit színészként lehetőségem van végezni. Ez számomra egy rendkívül hálás helyzet. Igyekszem a felém irányuló figyelmet viszonozni is.

Nagyon visszafogottan, szerényen nyilatkozik önmagáról. Érződik a nézők és a szakma iránti alázata. Ezt jól érzem?

Amikor elkezdtem ezt a pályát, nem voltam annyira magabiztos. Úgy voltam vele – és tulajdonképpen még most is így gondolom –, hogy amíg szükség lesz rám, addig csinálom. Hálás vagyok, hogy kőszínházban is, az egyszemélyes előadásokkal pedig színházi körülmények között bármilyen helyszínen lehetőségem van élményt adni.

Eddig még nem merült föl önben egyszer sem, hogy megkérdőjelezze, jó döntés volt-e otthagyni Budapestet, a családot, és vidékre szerződni?

Amikor Miskolcra hívtak, akkor az volt az ajánlat, hogy nagy szerepekben számítanak rám az egész évadban. A feleségem első reakciója az volt, hogy „menjél, hiszen ezt vártad!”. Mielőtt én ezt tudatosítottam volna magamban, ő már akkor tudta, hogy ha szakmailag kiegyensúlyozott vagyok, akkor az otthon töltött idő koncentrált és minőségi lesz, és sokkal kiegyensúlyozottabb leszek otthon is. A kezdetekkor tartottam tőle, hogy nehézséget okoz a családi életünkben, de a feleségem mindenben támogat, illetve a gyerekeinket is úgy neveli, hogy részükről sem éreztem sosem ellenérzést. Most otthon voltam három hónapig, és elég hatékonyan sikerült együtt tölteni az időt velük. Apát nagy dózisban kapták. Főleg azzal teltek a napjaim, hogy a kisebbik gyermekem digitális oktatását felügyeltem, illetve bepótoltam azt az időt, amelyet máskor Miskolcon töltök. Időnként az egészségünk védelme érdekében a közeli Duna-parton sportoltunk, sétáltunk együtt a családdal. És hadd büszkélkedjek kicsit a nagylányommal. Idén ő is gazdagodott egy díjjal, hetedikesként Újpest Kiváló Tanulója lett.

Olyan, mintha két élete lenne, a civil és a művész. A kettő időben és térben is elhatárolódik egymástól. Viszont úgy látom, ez nem okoz problémát önnek. Így van?

Itt Miskolcon más az életritmusom. Nem kell túl korán kelni, általában délelőtt 10-től 2-ig van elfoglaltságom, ha csak próbálok és nincs este előadás. Egy hónapban egyszer verseket olvasunk föl, azt Fandl Ferenc kollégám szervezi, vagy van még a Kilépő, ami Kokics Péter kollégám nevéhez fűződik, improvizációs játék, szintén havonta egyszer. Éjszaka pedig általában szöveget tanulok vagy hangszeren zenét gyakorlok. Szóval nem unatkozom. De tényleg másként telik a napom, mint otthon. Ott korán kell kelni, a gyerekek napirendjéhez alkalmazkodni. Ha munkanapon Budapesten vagyok, akkor sokszor ügyeket intézek. Az egyszemélyes fellépéseket pedig igyekszem vasárnapra tenni, hogy semmiképpen ne ütközzön miskolci színházi előadással.

Amikor a színpadon áll és játszik, az már a végeredmény. Ebből is látszik, ahogyan a napi teendőit sorolja, hogy mennyi munka van a mögött, aminek csak a tetejét látjuk. Tulajdonképpen a jéghegy csúcsa maga az alakítás.

Szerintem pont így érdemes színpadra menni, hogy amit a néző elé viszünk, az már egy rendkívül átgondolt előadás legyen. Az a legnagyobb munka, hogy ne lássa a néző, hogy mennyi munka van benne. De bevallom, vannak kétségbeesett pillanatok, amikor inkább befelé fordulok egy-egy próbafolyamat alatt. Nem szeretném, hogy hasonlítson az alakításom egy előző megformált karakterhez, ezért az életem is ahhoz idomul, amit éppen játszom. Ez esetenként testedzésben, diétában is megnyilvánulhat, hogy fizikai felépítésben is hasonlítsak a szereplőhöz. Lehetőség szerint úgy kell összerakni a karaktert, hogy az egy hihető hús-vér ember legyen.

Meséljen a Feketeszárú cseresznye sikeréről! Mitől lett ön szerint ez az évad előadása?

Szőcs Arturral, a darab rendezőjével már többször dolgoztam együtt. Volt már olyan közös munkánk, amiben Bodoky Márk is partnerem volt, a Csongor és Tündében. Az egy fontos előtanulmány volt, ami megalapozta a Feketeszárú cseresznye sikerét. Hiszen ebben is partnerek vagyunk, Márk játssza a másik főszerepet. Minden alkalommal úgy indulunk neki, hogy ez egy szuper dolog lesz, és olyat fogunk alkotni, amit még a világ nem látott. Ehhez mérten fektetjük bele az energiát is. A végeredmény mégis eltérő lehet. Igazából nem tudjuk, hogy miben rejlik a varázslat. Ez az előadás azonban úgy tűnik, egy ilyen csillagzat alatt született. Büszkén vállaljuk, és boldogok vagyunk, hogy a közönség ennyire szereti.

(A borítóképen: Lajos András: érzem, hogy a nézők szeretnek, és megbecsülik a munkám)

Kapcsolódó cikkek:

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában