„Most készítünk egy filmet: együtt”

Folyékony arany címmel készített egész estés dokumentumfilmet Almási Tamás.

Bujdos Attila

Almási Tamás

Fotó: Gáspár Miklós

Folyékony arany címmel készített egész estés dokumentumfilmet Almási Tamás – ismert és számon tartott tokaj-hegyaljai borászok küzdelmének bemutatásával visz közelebb a megértéshez, mekkora erőfeszítés a történelmi borvidéken a minőséget keresni és szolgálni.

Az ötlet a film kreatív producerétől, Ditz Edittől származik, Almási Tamás, a tekintélyes dokumentumfilmes életművel rendelkező rendező pedig igent mondott.

Miért vállalta, hogy elkészíti ezt a filmet?

Mert úgy gondoltam, rendkívül komoly kihívás Tokaj témájáról filmet készíteni. Ez a fogalom nagyon sok mindent jelent és jelenthet: egy város és egy tájegység neve, a történelem része, borok névadója. Témát adhat a filmhez a borászok problémája, például, hogy miként tud érvényesülni a minőség ott, ahol negyven évig a mennyiség volt a meghatározó.

2014-ben kezdték fejleszteni a forgatókönyvet. Mikor vált egyértelművé, hogy a sokféle téma kínálatból mi a leginkább megfelelő a filmhez?

Viszonylag hamar eldőlt: a tokaji aszú. Általában ez az első, ami az embereknek az eszükbe jut Tokajról. Furcsa és ellentmondásos a hozzá fűződő viszonyunk: a tokaji aszút nagyon sokan ismerik, de kevesen isszák. Sokkal inkább nagy értékű ajándék. Amiért filmesként izgatott: rendkívül összetett és bonyolult folyamat az, aminek a végén ez a csodálatos nedű a poharunkba kerül.

A termelési technológia keltette fel az érdeklődését vagy az aszú készítésének kitettsége? Az, hogy a végeredmény nagyon esetleges: minden együtt van-e ahhoz, hogy különleges bor készüljön, és akkor sem biztos az eredmény?

Nem ismeretterjesztő és nem marketingfilmet szerettünk volna készíteni. Még akkor sem, ha a filmben elhangzik majd a borászok állásfoglalása, ami nem lehet más, mint hogy a tokaji aszú világraszóló termék lehetne. Mint amilyen régen is volt. A rizikó természetesen óriási. Ezek az emberek valami különlegeset szeretnének létrehozni. Olyat, ami ritkán adatik, és amiből kevés van a világon. Mindent megtesznek, hogy a szőlő a legjobb minőségű legyen. De van az a pont – általában szeptember eleje –, amikor már szüretelhetnének. A szőlész-borász döntése nemcsak borszakmai és hiúsági kérdés, de egzisztenciális is. Ha kivár, a természet együttműködésével lehet a termésből aszú. Ha csodás összhangban van az időjárás a borász igényével, és minden éppen a megfelelő arányban van meg hozzá: napsütés, köd, pára, szél, mindenből pont akkor és annyi, amennyi kell. Nem látható előre, hogy mi történik majd. Ha elkezdené a szüretet, lehetne minőségi bora, de ő aszút szeretne.

Mi hajtja az ön filmjének hőseit? A saját dicsőség vágya?

Alapvető emberi tulajdonság meghaladni azt, ami addig volt. Akkor is, ha a teljesítmény részben a szerencsétől függ. De kell hozzá a komoly szaktudás és az intuíció is.

Különböző karakterek, ugyanazzal a céllal.

Amikor már tudtuk, hogy mi a film témája, egyértelműnek látszott, hogy Szepsy Istvánnak szerepelnie kell benne. Az ő neve valahogyan minden beszélgetésben előkerül: „Mád Hercege”, „Aszúkirály”. Külföldön is őt ismerik a leginkább. Az ismertséget az évtizedek kitartó, azonos irányba ható munkájával érte el. Nem portréfilmet forgattunk, a film igénye volt, hogy tegyünk mellé szereplőket, úgynevezett komplementer karaktereket. Szándékosan különbözőeket kerestünk. A Szepsy borászat családi vállalkozás, több száz éves hagyománnyal. Bacsó András az Oremus – egy nagy multicég – magyarországi birtokigazgatója. Neki nem volt saját tulajdona, hihetetlen odafigyeléssel, gondossággal vezeti az óriási birtokot, ahol a termelés szinte már indusztriális. A harmadik, a legfiatalabb közülük Alkonyi László. Amikor forgatni kezdtünk, egy éve települt Hegyaljára. Előtte a Borbarát című lapnak volt a főszerkesztője. Önmagát „nejlonparasztnak” hívta, ma már nyilván nem vállalná ezt, mert azóta borászként is bizonyított: díjazott borai révén is ismertté vált.

A Folyékony arany valódi történet, de a film valaminek az ábrázolása. Mi számít itt akkor a valóságnak?

Ennek a kifejtése egy önálló kurzus anyaga lehetne – nem is mennék bele. Minden ember máshogyan látja a valóságot. Hogy mi számít annak, azt nehéz vagy lehetetlen megfogalmazni. De ettől a filmjeink még lehetnek nagyon valóságosak, hitelesek és igazak. Az alkotás eszközeivel bizonyos tényekre, jelenségekre jobban odafókuszálhatunk, felnagyíthatjuk ezeket, míg más részleteket elengedünk. A mi filmünkben megjelenő folyamatokat például úgy látja a néző, mintha két egymást követő szüreti időszakról lenne benne szó. Valójában mindez három-négy év alatt történt.

Arra is gondoltam, hogy mennyire befolyásolja a valóság ábrázolásában, ha ennyi ideig, ennyire közelről vizsgálja ezeket az emberi sorsokat. Nem csábító lehetőség vagy óhatatlan reakció az objektivitás feladása?

Ez bizalmi elven működik.

Olyan filmrendezőként ismert, aki könnyen megkapja a bizalmat. Ennél a forgatásnál hogyan tudta elérni, hogy megnyíljanak a szereplői a film számára?

Ebből a szempontból az eddigi legnehezebb munkám volt ez a forgatás. Hiszen ezek az emberek rendkívül karakteresek. Különösen a főszereplő, aki, mint mondtam, következetesen és elszántan halad egy irányba. Ebből az is következik, hogy szakmai szempontból tekint a világra. A nézőt viszont, ha nem szőlész vagy borász, ez kevésbé érdekli. Filmkészítőként nem egyszerű helyzet, de a bizalom a részükről végig megvolt. Mindig azzal kezdem, „most készítünk egy filmet: együtt”. Hiszen ők adják az életük egy darabját, az arcukat. Mi pedig a szaktudást, amitől film lesz a film. És Istvánnál néha láttam, hogy kételkedik. „De hát már tizenkétszer elmondtam ugyanazt”, mi pedig odamegyünk tizenharmadszor is: nehéz ezt egy nem szakmabelinek elmagyarázni: a néző az emberi részére kíváncsi. A tulajdonságaira. Hogy mit szeret, hogyan viselkedik, miként reagál.

A bizalmi viszony megteremtésében mennyire játszik szerepet a belátás? Az, hogy ez az első borfilm Magyarországon, és lehetnek messzebb ható következményei, használhat például a magyar borkultúra hírének.

Ez inkább az én számomra volt dilemma. Nekik a világ legtermészetesebb dolga, hogy januárban nekiállnak a munkának, kint vannak a szőlőben éjjel-nappal, elvégzik, amit kell, és aztán bíznak Istenben, ki konkrétan, ki átvitt értelemben. Ma már mindenki tudja: csak a régi hírnévre alapozva nem mondhatjuk a tokaji borra, hogy világírű. Sokszor voltam mostanában külföldön, mindenfelé kérdeztem, tudják-e, mi az a tokaji aszú. Sajnos, nem igazán voltak képben. Közben a mi szereplőink életcéljuknak tekintik, hogy a tokaji bort ismét a csúcsokig emeljék, hogy a borfogyasztó világ tudjon róla, és számoljon vele. Ha elfogadom, hogy milyen áldozatokat hoznak szakmai alázatból fakadó megszállottsággal mindazért, hogy ez így is legyen, és bemutatom a gigászi küzdelmüket, nem csúszik-e félre az alkotói szándék, nem lesz-e mégis propagandafilm abból, amit csinálunk? Ezt minden szempontból kerültem, de azt is tudtam, hogy nem hamisíthatom meg, amit látok. És én magam is azt gondolom, hogy valóban kincs vagy kincsé tehető, amit az ember, az éghajlat, a történelem, a kultúra megteremt Tokaj-Hegyalján.

Az alkotói szándéktól jobbára független a filmek utóélete, az, ahogyan valami hasznosul. Célnak egyébként nem rossz, ha a világ tud Tokajról, Hegyaljáról, az aszúról.

Remélem, hogy a lehető legtöbben megnézik majd. De itt is szeretném elmondani: ez a film szólhatna az újságírókról, az orvosokról, az űrhajósokról – olyan emberekről, akik elszántak valamiben, a maguk hivatásában el akarják érni a saját céljaikat, még akkor is, ha ez rettentő komoly küzdelmekkel jár.