„Csinálhatnám sokkal szabadabban”

Atmoszférát teremt a zene köré. A fényeknek is beint a karmester. Interjú: Bányai Tamással.

Bujdos Attila

Amit én csinálok, felfogható úgy is, mint alkalmazott művészet – mondja az ismert színházi szakember, aki a Bartók Plusz Operafesztivál felkérésére Alekszandr Szkrjabin: Prometheus: A tűz költeménye című 1910-es zenekari művének világítását tervezi. A fesztivál Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára című operájával egy estén mutatja be ezt a rendkívül egyedi alkotást. Bányai Tamást kérdeztem.

Olyan műről van szó, amelynek születésében a szerző szinesztéziájának hatása szerepet játszott: Alekszandr Szkrjabin színeket társított a hangokhoz, és ezeket a színeket az előadásban is szerette volna megmutatni. Mekkora szabadságot ad önnek az alkotásban, hogy ma már sokkal fejlettebb a fénytechnika, mint Szkrjabin korában?

Bármit megtehetnék, a magam kedvére formálhatnám. Csinálhatnám annál sokkal szabadabban, mint ahogyan végül csinálom majd. Hogy nem így lesz, annak az az oka, hogy tisztelem ezt a művet. Fantasztikus, hogy 1910-ben, amikor ennek a megvalósításához még szinte semmilyen technika sem állt rendelkezésre, a művész képzeletében ott létezett a megoldás: ezt a művét az általa látott színekkel-fényekkel együtt kellene bemutatni. Ma ennek már nincs technikai akadálya. Azt érzem a feladatomnak, hogy minél inkább a szkrjabini partitúra keretein belül maradva, vizualitásában-esztétikájában a mű szellemiségéhez illeszkedve, de a saját korunk technikáját használva szülessen meg a látvány.

De azért nem kezdetleges fényeket konstruál?

Nem. Próbálom a számomra elérhető világítástechnikai eszközöket használni, a térben felsorakoztatni, kitalálni a megfelelő formáját az egésznek. Ebben az esetben az is kérdés, hogy mit világítok: a zene egy koncerten szólal meg, ahol a nézők számára a látvány elsősorban maga a színpadon ülő zenekar.

Az ön kollégája, Anna Gawboy egy felvétel szerint a New Haven-i koncerten ezt úgy oldotta meg, hogy nem a zenekarra fókuszált, és a zene mintha a térrel együtt lüktetett volna: a fény mutatta a zene testét.

Igen, így volt. Szép megoldás. Ő neoklasszicista térben dolgozott, amelyben sok építészeti elem található – ezek mind-mind alkalmasak rá, hogy a fényekkel kiemeljék, megváltoztathassák. A mi terünk nem ilyen. Viszont ők is láthatóan nagyon komolyan vették a kottát. Következetesen használták a kezdetleges fényorgonára képzelt színeket, és amit még engedett a zene, azzal cizellálták.

Miben látja az értelmét így előadni egy zeneművet? Érzékenyít a szinesztéziával élők iránt? A zene befogadásának élményét segíti? A hatást erősíti – a zene és a látvány együtt szögez majd a székbe?

Abban bízom, hogy együtt fejti ki a hatását. A bizakodásom oka, hogy minden bizonnyal a szerző sem véletlenül gondolta ezt így, abban a korban, amikor ennek a megmutatása még nem volt kézenfekvő lehetőség. Színeket látott, miközben a zene megszületett a fejében, és elképzelte, hogy ez mások számára is láthatóvá tehető. És ez most, majdnem száztíz évvel később autentikus módon megjelenik majd. Ez olyan atmoszférát teremt a zene köré, ami harmóniában áll az eredeti művel. Egyébként ezt megtehetnénk más zeneművekkel is, de ilyet ritkán szoktunk csinálni. Vagy szinte soha.

A köztéri, projektoros fényfestés nem azonos ezzel?

Nem. Teljesen más műfaj. A fényfestés műfajába bizonyos értelemben belekódolt a hatásvadász elem. Nem azért, mert rosszat akar csinálni az alkotó. Hanem mert az épület szerkezetéből indul ki az alkotás: mit lehet vele kezdeni. Mi a látványos megoldás? Szét tudjuk bombázni-bontani a vetítéssel. Hatásos, amikor az ablakok elkezdenek rázkódni, kidőlnek a falak, mögéjük látunk.

Ilyen akcióknak is része a zene. Másodlagos?

Azt nem mondanám. De a tervezésnél az első a vizuális elgondolás, ezt követi hangulati elemként az általában populáris zene kiválasztása. A mi előadásunk a zenéből, annak filozófiájából indul ki – ez a zene rendkívül komplikált, a saját korát megelőző modernista mű.

Világított már zenét? Vagy ez az ön számára is bevezetés valami újba?

Ebben a szakmában, ezzel a művel találkozni: ez mindenképpen az első találkozás valamivel. Dolgoztam már operában. Olyan előadásban is, ahol a zenekar és a szereplők egy térben voltak, a zene és a játék nagyon erősen összefüggött, interakcióban volt egymással. Itt egészen másról van szó: itt nincs látvány. Itt egy zenekar van, amelyik játssza ezt a zenét, és ezt kiegészíti a fények és színek által létrejövő hangulat.

Amikor azt mondja, hű marad Szkrjabinhoz, az ön partitúra-értelmezése az irányadó, vagy a karmesteré, Hamar Zsolté?

Ő azt mondta: olyan fényt csinálok, amilyet akarok. De a ritmust, amit a zene diktál, azt figyelembe kell vennie a fény váltásainak.

A fénynek is a karmester int majd be?

Én motívumról motívumra beprogramozom a fényjeleket, de minden egyes jel indítása a karmester intéséhez kötődik.