Az '56-os sortűz egy katona szemével

Ebben az írásomban az október 26-án a megyei rendőr-főkapitányság előtt történteket idézzük fel, egy szemtanú segítségével. 

Ondrasek Iván (1932–2020), Zombori Sándor alezredes segédtisztjeként szolgált. Az alezredes volt a parancsnoka a megyei kapitánysággal szemben lévő Bocskai laktanyában állomásozó katonai alakulatoknak. Zombori egy rendkívüli pártbizottsági ülésén vett részt, ezért Simon István őrnagy, egy politikai tiszt látta el a parancsnoki teendőket.

Az alábbi interjút Ondrasek Iván adta, aki egészen az 1990-es nyugdíjazásáig a katonaság kötelékében szolgált. Mindeközben a Miskolci Honvéd elnöki posztját is hosszú évtizedekig betöltötte. A forradalom eseményeiről hosszan beszélgettünk a vele készült interjúmban, melynek egészét Az ‚56-os sortűz egy katona szemével – Interjú Ondrasek Ivánnal címmel megtalálhatják 
a miskolciszemelvenyek.blog.hu oldalon. 

– Azon a véres napon rajtam kívül 15-20 tiszt és az őrség volt a laktanyában, ami azt hiszem, 24 tagú volt. A katonák a tüzelőállásokban voltak kint Miskolc környékén. Miskolcon két ezred teljesített szolgálatot három laktanyában: a Bocskaiban, a Petőfiben és a Stromfeldben – emlékezett Ondrasek Iván. 

– Sok ember volt a rendőrség épülete előtt?  

– Igen, az utcán egyre több civil gyülekezett. Jöttek a hírek, hogy az egyetemisták felvonultak, többen Pestre akartak menni, de az ÁVH közbelépett, és letartóztatta őket. A tömeg ezeket az egyetemistákat akarta kiszabadítani. Egyre többen és többen jöttek. Az utcát teljesen megtöltötték már. Nekem is voltak ismerőseim a tüntetők között. Simon István politikai tiszt magához hivatott, és azt mondta nekem:  „Főhadnagy elvtárs! Intézkedjen, az őrségnek adja ki a parancsot, hogy semmilyen körülmények között nem lövünk! Továbbá a sapkájukról vegyék le a vörös csillagot, és mi is levesszük a sapkánkról a népköztársasági jelvényt!”  

Ennek megfelelően közöltem az őrséggel, hogy mit kell csinálniuk. Ekkortájt jött egy teherautó egy véres zászlóval, ami a városközpont felől érkezett a Zsolcai kapuba. Ez nagy felhördülést váltott ki. A tüntetők azonnal be akartak menni az épületbe. Egy szem rendőr állt a kapuban kívülről, a későbbi tragikus sorsú Antal főtörzsőrmester. Egy darabig bírta cérnával, hogy kiabáltak neki, köpködték, szidták, aztán elege lett, és egy rövid sorozatot lőtt a levegőbe fölfelé, de az is lehet, hogy a plafonba. Akkor még kint volt az ajtón kívül, lőtt, majd azt követően ugrott be az ajtón. A tömeg már nem tudott utánamenni, mert abban a pillanatban nyílottak ki az ablakok – minden szinten majdnem minden ablak –, és elkezdtek géppisztollyal tüzelni. Akkor ugrottam be egy gesztenyefa mögé, és ott vártam a sortűz végéig. Ezután, függetlenül attól, ki volt a parancsnok nálunk, ki nem, Lőcsey főhadnagy a mi laktanyánk első épületéből – ami az utcához a legközelebb volt – egy golyószóróval tüzelőállást vett fel. Egy másik tiszt pedig szócsővel azt kiabálta: hagyjátok abba a tüzelést, különben mi is lövünk rátok. Na most hogy ezért hagyták-e abba, vagy már amúgy is így volt megtervezve, azt nem tudom. Mindenesetre megszűnt a tüzelés. Addig azonban lőttek. A tömeg olyan sűrűn volt, mint a heringek. Ott minden lövés talált. Ha jól emlékszem, 16-an haltak meg, és ennek a háromszorosa volt a sebesült. Csak lőttek és lőttek… Még olyan is volt, hogy valaki nő létére kézigránátot biztosított ki, és kidobta a tömegbe. És nem csak egy nő volt az ablakban… A lövések hatására a tüntetők fejvesztve mindenfelé elkezdtek szaladni. A Hatvanötösök útján, az állomás felé, befelé a Soltész Nagy Kálmánon rohantak, bemenekültek a gépgyár területére, a 16-os autójavító területére, illetve a Búza tér felé is szaladtak. Az emberek jajgattak, sikoltoztak, hörögtek, egymást taposták, egyszóval apokaliptikus volt a helyzet. Aztán kezdtünk mi is magunkhoz térni, mentő is jött, de teherautóra is rakták a sérülteket. Óriási káosz volt. Lényeges momentum, hogy a sortűz után a megyei rendőr-főkapitányság kapui kitárultak, és az összes autó elhagyta az épületet.

- A főkolomposok elmenekültek? 

– Valószínűleg igen. Elmentek, és a kapu újra bezáródott. Ezt követően érkeztek a bányászok a Gömöri pályaudvar felől, úgy, ahogy a bányából feljöttek. Szénporosan, maszatosan, volt, aki hozta a csákányát is, volt, aki a lámpáját, tehát igazi bányászfelvonulás volt. Lassan a nép is visszaszivárgott. Ilyen események hatására az ember időérzéke is eltűnik. Nem tudom, hogy egy óra telt el a sortűz után, vagy tíz perc. Sok emberrel beszéltem azóta, aki ott volt, de tíz ember közül nyolc másképpen meséli el az eseményeket. Aztán a bányászok felszólítására sem nyílott meg a kapu, míg azt nem mondták, hogy akkor kirobbantunk benneteket. Ekkor kinyitották a kaput, a tömeg pedig betódult. 

– Gondolom, azoknak, akik bent maradtak, nem lett jó sorsa. 

– Négy ember akasztását néztem végig, mondtam a többieknek, hogy csináljunk már valamit, ezt borzalmas nézni. Rusorán Péter főhadnagy egy osztaggal átment a még bent lévő emberekért a megrohamozott épületbe – csőre töltött fegyverrel, de nem kellett semmilyen kényszert alkalmaznia, a nép nem tartott minket ellenségének, ahogy mi sem őket –, ez volt az úgymond felszabadító szakasz. Összegyűjtött körülbelül 6-7 hivatásos ávós tisztet és 20 kiskatonát. Abban az időben soroztak az ÁVO-hoz kiskatonákat, olyanokat, akik „megbízható családi háttérrel” rendelkeztek. Azért tudom ilyen pontosan, mert a történtek után én állítottam ki 20 főnek szabadságos levelet, hogy haza tudjanak menni. Azt az utasítást adtam, hogy tüzérzubbonyt adjanak ki mindegyikük számára az ávós ruhájuk helyett. 

(miskolciszemelvenyek.blog.hu, Az ‚56-os sortűz egy katona szemével  – Interjú Ondrasek Ivánnal)

Az esztelen mészárlás végül 16 ember halálát okozta, és legalább 80 személy súlyosan megsérült… 

A történet végét ismerjük, jöttek az oroszok, a forradalmat, majd szabadságharcot leverték. Aztán pedig kegyetlen megtorlás vette kezdetét. Az utána következő „gulyáskommunizmus” pedig teljesen „elaltatta” az embereket. Sajnos sokakat máig altatja…