A rejtélyes tetemvári pincerendszer

A városrész elnevezése onnan ered, hogy valamikor a 17. században az egyik pestisjárvány idején a miskolci temetők kicsinek bizonyultak, akkor a városon kívül lévő dombon hantolták el a tetemeket, a legtöbb esetben jeltelen tömegsírban. Először Csontvár, majd Tetemvár lett a domb neve, melyet a népnyelv máig megőrzött, és a mai napig hivatalosan is ezt használjuk. Ez az írásom Balogh Judit és Dobrossy István Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom című könyvét felhasználva készült.

Először 1632-ben és 1657-ben találunk utalást a Tetemvárra, vagyis az itteni pincékre. 1676-ban is valószínűleg erre a helyre utalnak: „A város falain avagy árkán kívül lévő pincék.” (Balogh Judit – Dobrossy István: Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom, 161.)

Az 1702-es Kötelkönyv még nem említi külön a tetemvári pincéket, valószínűleg a bábonyibérci társaikkal lettek egy „kalap alá” véve, ugyanis azok régebbiek lehetnek. Pedig a Tetemváron a feltételezések szerint már a 16. századtól vájhattak üregeket. 1740-ben 33 tulajdonos fizet taxát, 1744-ben 30 pincéről szól a feljegyzés. A 18. században kezdtek el egyre többen borházakat építeni a pincék fölé. Az 1771-es összeírásnál már szépen három sorban rendeződtek ezek a pincék:

– Alsósor – 11 pince

– Középsősor – 46 pince

– Felsősor – 52 pince

A pincék száma az évek múltával egyre nőtt, és egyre többjük házzal is rendelkezett. Az 1767-es kamarai adólajstrom 26 Tetemváron élő családot vett számba. 1783-ban már a görögkatolikus püspöknek is volt a soron pincéje. Az első ingatlan egy kocsma volt Tetemvár területén is, 1714-ben már bizonyosan üzemelt. Pipis Mihály és felesége bérelte.

„Szentpéteri kapu kívül lévő kocsmának” (Balogh Judit – Dobrossy István: Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom, 164.) ismerték a helyiek. 1755-ben ez a kocsma a város tulajdonában volt, amely egy ,,kőböl vágott pince, kőházzal együtt.” (Balogh Judit – Dobrossy István: Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom, 164.)

1784-ben pedig már a diósgyőri uradalom tulajdonában találjuk. A pincéjéből is sok tulajdonos akart hasznot húzni, megjelentek a zugitalmérések, az úgynevezett „kurtakocsmák”. Nemcsak a tetemvári pincéknél volt jellemző ez, hanem a város többi pincesorán, sőt a belvárosban is. Ezeket a kurtakocsmákat 1792-ben írták össze, persze a pontos helyüket többnyire jótékony homály fedte. 1817-ben már 318 pincét írtak össze. 1822-ből találunk feljegyzést arról, hogy egy gátlástalanul üzemelő zugitalmérést panaszolnak be a tulajdonosok:

„Fazekas Mihály borházában éjjel-nappal szüntelen butteliázással és más egyebekkel manipulálnak, a kandallóban mindig ég a tűz, a munkások dohányoznak. A borház csepegése alá vizelve járván.” (Balogh Judit – Dobrossy István: Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom, 164.)

A pincék mellé épített borházak nem is házak, inkább kis viskók. Falusias, szegény negyedre hasonlított Tetemvár pincesora. Szorosan egymás mellett álltak a házak, ezeknek az építményeknek legtöbbje a pincéjéből kivájt földből és zúzalékanyagból lett készítve. Kőből faragott, úgynevezett léleklyukakkal szellőztették őket.

A legtöbb pince egyágú, de előfordult kétágú, sőt többágú is az összeírások szerint. 10-40 méter hosszúra nyúltak, de ennél jóval hosszabbat is találunk. 2-3 méter széles, 2-2,5 méter magas a járatok nagysága. A pincék öt-tíz centiméterrel egymás mellett hihetetlen pontossággal lettek kivájva. Elképesztő, hogy már a 15–16. században ilyen precizitásra voltak képesek elődeink. A hőmérséklétük is optimális, télen-nyáron 6–10 fokos.

A 19. század elejére a Tetemvár pincékkel, házakkal sűrűn megtűzdelt városrésze lett Miskolcnak. A pincesor elején egy katonai kórház is működött, melyet az 1878-as nagy árvíz tett tönkre. A pincesori házak alacsonyak voltak, könnyen lángra kapott a tetejük. Gyakoriak voltak a tűzesetek. 1848 júniusában Kormos András felsősori pincéje meggyulladt, az alatta lévő soron 53 pince lett a tűz martalékává. Pedig minden pincében vizes kádat kellett tartani pontosan az ilyen tűzesetek elkerülése végett. Később úgynevezett „pincestrázsákat” is állítottak. A társasági életnek, a kulturális eseményeknek, a családi összejöveteleknek és az egyszerű pihenésnek az egyik központja lett a Tetemvár.

„Az Avason és Tetemváron elhelyezett fehér tűzfalú, kőböl vágott száraz pincékben minden nemes tulajdonságát kifejtheti a szőlő leve.” (Balogh Judit – Dobrossy István: Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom, 170. oldal)

A híres cseh utazó, Nemcova, akinek írásaival lépten-nyomon találkozhatunk ezekben az időkben, így ír a miskolci pincesorokról: „Valójában nem rossz ötlet tikkasztó hőségben egy ilyen pince előtt az asztalnál ülni, amelyen jó ízű étel és ital. A szemünk elé pedig pompás kilátás tárul. A pince előtt előtér van lócával és asztallal a háziúr számára, továbbá kádakkal, vödrökkel, egyéb szüreti felszereléssel. Ebből az előtérből nyílik a sziklába vájt mély pince, ahol hordó hordó mellett áll.” (Balogh Judit – Dobrossy István: Fából és deszkából: a miskolci Deszkatemplom, 171.)

Legendás mulatója volt Tetemvárnak a „Törökfej”, a fuvarozók pihenő- és szálláshelye, amely valahol a pincék között rejtőzött. A hidegháború alatt a pincesor egy részében hadikórházat létesítettek, egy másik részében pedig légópincét alakítottak ki. A 26-os út, az Arany János téri bérházak és a Macropolis építésénél is számos pincét be kellett tömni. Ezek némelyike egészen a Búza térig (!) ért. Jelenleg a pincesor régi épületei vészesen fogyatkoznak. A rendszerváltás után az olcsó lakhatás miatt a város szegénynegyedévé süllyedt a terület. Romos épületeket, beszakadt pincéket látni mindenfelé. A tulajdonviszonyok átláthatatlanok.

Miskolcon annyi bor sosem készült, amely olyan sok pincét igényelt volna, amennyit a város területén találhatunk. Kereskedőváros voltunk, ezekben a pincékben tárolták, érlelték a borokat, melyeket később útnak indítottak a Felvidékre és Lengyelországba. A híres miskolci legenda a pislogó kocsonyáról valószínűleg itt történt a „Magyar huszár” mulatóban.

„Egy felső gömöri tót furmányos is a »Magyar huszárba« tévedt be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól mégpedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a népnyelv fantáziája bizonyos szemmel látható tekintetekkel fogva »Potyka Kati« becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal neki lát a vacsorának és először is a tányér közepéből kikandikáló húst akarja konzulmálni. De egyszer csak ijedten ejti el a villát és így kiállt: – Jáj, jáj Kocsmárosné, annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim! Potyka Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Az izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításáért. – No ennek pechje volt! – mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot.” (Dobrossy István: A miskolci vendégfogadók és vendéglátás története 1745–1945, 130. oldal)