Csak a malac vigyorog

Irigylem a budapestieket - egy évben egyszer. Ez az egyszer 31-e estéje - a szilveszter, amikor is hagyományosan a pesti utca buliszintérré válik, lehet a kereszteződésekben felül aluljárózni, szembemenni a villamossíneken, meg minden egyéb marhaságot tenni. 

A rendezvényszervezők most rá is éreztek erre a köztéri fílingre, és számos koncertet, bulit hoztak létre, amelyeket végig lehet járni, úgy nagykabátosan.

Az a jó ezekben az égboltplafonos városbulikban, hogy pontosan azt adják, ami vonzó a flaszteros létben: feloldódni a tömegben, ismeretlen ismerősökkel haverkodni, szabadon, lazán, kötöttségek nélkül. 

Nincs szomorúbb Miskolc belvárosánál szilveszter éjjel: begubózó lepattantság, kósza emberek, szomorkás dudaszó, csak a malac vigyorog, citrommal a szájában, mintha az ásító reménytelenség köszöntené csak az új évet, a fény feltámadását. 

Nem tudom elhinni, hogy ne lehetne sétálóutcánkat a nejlonsátras dudaárusok terepe helyett egy estére közösségi térré varázsolni. Nem tudom elhinni, hogy ne lenne több értelme jó bulikkal kicsábítani az embereket a belvárosba, leállítva a villamost egy fél éjszakára, egyetlen színpaddá varázsolva a színház és a villanyrendőr környékét, mint a sok történelemfényező, avítt, kriptaszagú városprogramot támogatni a tízezredik tűzijátékkal megfejelve.

Gazdasági csodákat manapság nehéz varázsolni. De önbizalmat, jó hangulatot lehet teremteni. Csak neki kellene fogni végre valakiknek, akiknek van fantáziájuk még, s látókörük túlterjed az Avason, s úgy gondolják: nem az a lényeg, hol élünk, hanem az, hogyan...