Mindig a reménység éltette

Mai napig jól emlékszik a régi idők karácsonyaira Dr. Mester Sándor, a Deszkatemplom nyugalmazott presbitere és gondnoka. A kedvünkért idézte fel emlékeit. A hűséges szolgáló hosszú évekig munkálkodott a református gyülekezetért, az 1997-ben leégett templom újjáépítésében is oroszlánrészt vállalt. 

– A gyermekkoromat a mai Gávavencsellő gávai részén töltöttem a Tisza mentén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Úgy érzem, hogy mióta az eszemet tudom, hiszek Istenben. Ebben a református családom sokat segített, mindig a reménység éltetett bennünket, még a legnehezebb időszakokban is – mesélte dr. Mester Sándor.
 

Böjtöltek a háború alatt 
 

A tizedik évét töltötte be, amikor a háború miatt kitelepítették őket. Szomorú karácsonyuk volt abban az évben. 

– A második világháború a mi községünket is elérte 1944-ben. Bevonultak a román csapatok a szovjetekkel. Aki nem hagyta el a falut, azt agyonlőtték. A templomokat is felrobbantották végig a Tisza mentén, hogy az ellenségnek ne jelentsenek tájékozódási pontot. A harangokat pedig elvitték. A zsidóüldözés is erre az időszakra esett. Mi három hétre hagytuk el az otthonunkat, de december 1-re már hazatértünk. A református templomnak, ahol nagyapám volt a gondnok, a tornya omlott össze, a hátsó része megmaradt. A parkban egy ágyúgolyó derékba tört egy fenyőt is, és arról törtek le ágakat a gyerekek karácsonyfa helyett. Az én nagymamám viszont kidobta a házból. Azt mondta, hogy amikor édesapám és a nagybátyám is a harcmezőn küzd, nem ünnepelhetünk, csak böjtölhetünk. Hál’ Istennek a mi családunkban senki nem halt meg a háborúban, pedig népes rokonságunk volt – emlékezett a nyugalmazott gondnok.
 

Fenyőünneppé tették 
 

A kommunista időkben csak zárt ajtók mögött lehetett a valódi karácsonyt megünnepelni. 

– Gáván karácsony előtt katolikus betlehemesek járták körbe a falut. A református közösségek puritán módon ünnepeltek, az istentiszteletekre igyekeztek eljutni, de nem nagyon ajándékoztak. Akkor még nem a Kisjézust, hanem Krisztust várták. Viszont sok helyen nem állítottak karácsonyfát, inkább csak a gyermekes családoknál, a templomban pedig végképp nem volt szokás. Egyébként is tiltott volt a kommunizmusban karácsonykor a nyilvános ünneplés. Hátrányosan megkülönböztették a munkahelyükön azokat, akik beengedték a betlehemezőket. Központilag pedig fenyőünneppé redukálták a karácsonyt. A Megváltó születése helyett a vásárlásra igyekeztek hangsúlyt helyezni. Mi a nagyapáméknál zárt ajtók mögött gyűltünk össze, és karácsonyi dalokat, zsoltárokat énekeltünk. A karácsonyi vacsora nem volt jellemző, inkább csak süteményt ettünk és vörösbort ittunk – idézte fel beszélgetőtársunk.
 

Meghívták a közösségbe 
 

A munka szólította a megyeszékhelyre az idős presbitert. A Tetemvárt ma az otthonának tekinti. 

– Földmérő munkám révén költöztem Miskolcra 1960-ban, amikor a cégnek, ahol dolgoztam, itt létesült kirendeltsége. A húgom Miskolcra jött férjhez, és a Selyemréten laktak, és náluk szálltam meg. Az Alsóvároson templomépítésbe kezdtek, és addig a Deszkatemplomba jártunk istentiszteletre, mert az imaház épületét lebontották. Így ismerkedtem meg a szüleim korosztályába tartozó Erdélyi Gyula egykori tetemvári presbiterrel. Szilágyi István lelkipásztor vezetése alatt meghívott a Deszkatemplom közösségébe. Már akkor többször kikérte a véleményemet egyházi ügyekben, mert jogász a másik szakmám. Kézenfekvő volt, hogy 1978-ban engem is presbiternek választottak. Ezt követően a templom gondnoka lettem, amit még nyugdíjba vonulásomat követően is folytattam – számolt be az idős gyülekezeti tag.
 

Utazással telt a karácsony 
 

A fiatal házasok még sokáig segítették szüleiket, és a karácsony másodnapját is náluk töltötték. 

– Sokáig még hazajártam hétvégente Gávára segíteni a szüleimnek. Ebbe rendszerint az ünnepek is beleestek. Már házas ember voltam, de azért, hogy anyukám ne legyen egyedül, karácsony másodnapjára elutaztam hozzá. Akárcsak a feleségem a Hegyközbe a saját özvegy édesanyjához. Ez mindig a Názáreti Jézus születésére emlékeztetett engem. Az ő szüleinek is vándorolnia kellett, és jövevények voltak Betlehemben, amikor a fiuk világra jött. Nekünk viszont nem született gyermekünk – osztotta meg Sándor bácsi.
 

Újjáépítették a templomot 
 

A Deszkatemplom leégése és felépítése megújulást hozott a közösség életében. 

– Éppen az advent első vasárnapját megelőző héten, hatvannégy évesen átéltem a Deszkatemplom leégését, amely gyújtogatás áldozata lett. Pont annyi idős voltam ekkor, mint ahány évesen a nagyapám gondnokként megtapasztalta a gávai református templom felrobbantását. 1997. december 4-én, hajnali 2-3 óra körül telefonált Kádár Péterné tiszteletes asszony, hogy ég a templom. Azt hittem, hogy álmodom, de felöltöztem, hogy megbizonyosodjak a történtekről. Amikor odaértem, még sötét volt, de láttam, hogy a tűzoltóautók keresztbe állnak a Deszkatemplomnál, és vizet fecskendeznek rá. A karzatnál hatalmas lángok csaptak fel, és már nem lehetett megmenteni. Aztán vasárnap este összegyűltünk az épület romjai előtti téren, ökumenikus istentiszteletet tartottunk és adventi énekeket énekeltünk. A hívek hoztak egy-egy gyertyát, és a lépcsőfokokra tették. Karácsonykor ezt újra megismételtük kántálással egybekötve, ami azóta meghonosodott és szép hagyománnyá vált gyülekezetünkben. A két évig tartó újjáépítés megszervezésében is részt vettem. Az épület átadása megújulást hozott a közösség szempontjából, mert akkoriban többen csatlakoztak hozzánk. Végül sáfársági gondnokként, majd egyházmegyei tanácsosként adtam át a stafétát két-három éve. Manapság kettecskén ünnepeljük a szentestét a feleségemmel, és karácsonyfát is állítunk – zárta a hűséges szolgáló.

(A borítóképen: Dr. Mester Sándor azoknak az időknek az emlékét is őrzi, amikor a karácsony nem lehetett ünnep)