A mai emberekre még hatnak az érzelmek

Harmincadik alkalommal játszotta a Miskolci Nemzeti Színház társulata kedden Hunyadi Sándor Feketeszárú cseresznye című darabját. A színmű egy szerelmi háromszög története: két férfi szereti ugyanazt a nőt délvidéken, Magyarország szerbek lakta területén éppen 100 éve, az első világháború és a trianoni békeszerződés idején. Az előadás hatalmas közönségsiker és szakmai is, hiszen beválogatták az ország egyik legrangosabb színházi találkozója, a POSZT előadásai közé. (Az más kérdés, hogy a seregszemle a pandémia miatt idén elmarad – a szerk.) De vajon miért kíváncsiak az emberek ma is arra, hogy hogyan élték meg elődeik Trianont?

Szőcs Artur rendező Erdélyben, Szovátán született, korábban elmondta, már gyermekként elkerült onnan, de kétségtelen, hogy a nagyszüleitől hallott élményeket máig hordozza magában, azokból nagyon sokat felhasznált és beleírt a műbe. A mű a Szabadkai járásban játszódik, és amikor korábban ott rendezett, a levéltárban rengeteget olvasott azokról az időkről. Azt érezte, hogy kicsit többet tud adózni az akkor élteknek, ha a levéltárakban talált korabeli katonai leveleket, újságcikkeket beleszövi a történetbe. Szerinte a siker titka abban keresendő, hogy az emberekre még hatnak az érzelmek.

Lajos András, aki Dusánt, a szerb főszereplőt alakítja, szintén a határon túl született, a Felvidékről költözött Magyarországra.

Ön szerint mivel magyarázható a siker? – kérdeztük.

Szerintem négy oka lehet. Egyrészt egy nagyon nehéz történelmi időszakot dolgoz fel a néző számára érthető formában. Emellett olyan emberi, családi kapcsolatok, helyzetek vannak benne, amelyek mindenki számára ismerősek, bele tudják képzelni magukat egyik vagy másik ember helyébe. Harmadszor: nagyon jó humorral oldja a feszült helyzeteket, mindemellett pedig a Babra zenekar jelenléte és Váradi Zoltán hegedűjátéka (a Miskolci Nemzeti Színház zenekarának koncertmestere – a szerk.), az élő zene rengeteget ad az élményhez.

A Felvidéken született. Hogyan élték meg, hogy nem részei az anyaországnak?

Érdekes volt megtapasztalni gyerekként azt, amikor a rendszerváltás után a szlovák területen fekvő Dunamocs és a szemben lévő Süttő és más, a Duna magyarországi oldalán lévő községek újra felvették egymással a kapcsolatot. Az anyaországi magyarok mondták akkor, mi másképp énekeltük a magyar himnuszt, szívhez szólóbban: egészen máshogy hat. Ez számunkra ott természetes volt, csak ez a visszajelzés volt érdekes. Trianon előttig egyébként Dunamocs búzáját, szőlőjét ladikkal vitték át Süttőre, onnan pedig a márványkövet szállították szintén ladikkal. A trianoni határ bevezetésével megszűnt ez a kereskedelmi átjárás, családokat szakítottak szét, szerelmeket választottak ketté. Édesapám Dunamocson ötven éve a Csemadok kulturális szervezet vezetője. Tavaly a 100. évfordulóra megszervezte a Trianon-emlékmű létrehozását. A dunamocsi kőfaragó vállalta, hogy elkészíti az emlékművet a centenáriumra, Süttőről, a kőfejtőből pedig egy vállalkozó felajánlotta, adja hozzá a követ. A pandémia okozta korlátozások miatt tavaly nem tudták felavatni, most fogják, június 4-én. A Duna két partján tábortüzet gyújtanak majd, ami jelképezi az összetartozást.

Előjönnek az említett érzések az előadások során?

Az első felvonás alatt az a bácskai terület, ahol a darab játszódik, Magyarországhoz tartozik, a másodikban – ez a Trianon utáni időszak – már Szerbiához. Változnak az erőviszonyok, lecserélik a pozícióban lévő embereket. Az első felvonásban azt kérdezi tőlem Márk (Bodoky Márk színész, a másik férfi főszereplő, aki a magyar nemzetiségű főszolgabírót játssza – a szerk.), hogy „nem tudnál-e minket megszeretni, úgy, ahogy vagyunk. Ne tegyél velem kivételt”, mondja saját magáról, mert ő a legjobb barátom. És én mondom neki, hogy „más ez a helyzet, mert te itthon élsz, a magadéi között úri sorban”, vagyis a magyar közösségben él, én vagyok kisebbségben szerb nemzetiségiként, „s nem tudod, milyen az, hogy szerb sebesültet látok a katonakórházban, az olyan, mintha a testvérem lenne”. És közben dúlt a két nemzet közt a háború. Nehéz helyzet. Abszolút bele kellett, hogy helyezkedjek abba a szituációba, hogy mennyire ragaszkodik az ember a saját nemzetéhez, a saját nációjához, a saját közösségéhez, ráadásul nekem mindezt úgy, hogy szerepem szerint szerb nemzetiségi vagyok.

Az anyaországban élő magyarok át tudják vajon ugyanezt érezni?

Mindenki tud történelmileg erről az eseményről, mindenki életére ez máshogy hat, emellett mára már generációk nőttek fel, nem biztos, hogy mindenkinél kiéleződik a helyzet ennyire.

(A borítóképen: Lajos András a Feketeszárú cseresznye díszletében)