Gyula örökre futni ment…

2011-től dolgozott Miskolcért, előtte „csak” Miskolcon. Minden ide kötötte, gyermekkora, a Földes, a jogi egyetem, a család. Vajon van olyan, immár középkorú volt atléta, aki őt, de édesapját biztosan ne ismerte volna? Kizárt. Aki ismerte, felidézheti korrektségét, céltudatosságát, sikerorientáltságát… és talán látja még az örök vidámságot a szája sarkában, az őszinteséget a tekintetében, az elkötelezettséget a munkájában. Egy igazi miskolcival kevesebben vagyunk…

És elment a barátom, „a” Gyula, aki velem-velünk volt jóban-rosszban, sok-sok évtizede. Persze, tudjuk, hogy éveink ebben a világban meg vannak számolva, de akkor is… így? Tragikus hirtelenséggel… és futás közben. Hogy másképp? Azt mondják, az ember 30 felett nem vagy nehezen köt barátságokat. Nekünk sikerült. Hajnalban, délután vagy esténként, de mindig futás közben, a Miskolc környéki ösvényeken váltottuk meg a világot. Miközben vitatkoztunk a gyerekeink neveléséről, a párkapcsolatunkról, karrierről, Miskolcról, mindenről, ami nekünk fontos volt. Sosem lehetett rá haragudni, pedig nemegyszer próbáltam. Rajongott fiaiért. Aki egyszer is közel állt hozzá, azokat ő már el nem engedte, mindenki elfért hatalmas szívében. És ez a szív most döntött helyette. Gyula hétfőn délután, – ahogy szokott –, futni ment. Utoljára.