Van gyógyulás: meg kell hozzá változtatni a gondolkodásunkat

Pontosan érkeznek. Mindketten mosolygósak, kedves arcúak. Tarjányi Melinda a REGEA Alapítvány kreatív vezetője, Karszáné Beáta önkéntes a szervezetnél.

Az alapítvány azzal a céllal jött létre – mesélik –, hogy daganatos betegeknek nyújtson segítséget. Az alapítvány vezetője maga is érintett volt, így a saját tapasztalatokat is felhasználva próbál segíteni.

Azt mondták, hogy nem szokványos segítségnyújtásról van szó.

Valóban nem – mondja Melinda. – Az onkopszichológusunk, Anna elsajátított egy módszert, a Simonton-módszert. Amerikából jött, s azt mondja, hogy el kell fogadni az orvos által felírt kezeléseket, betartani az utasításait, de a lelkünket is kezelni kell. A gondolkodásunkat átalakítani. Érintett vagyok a betegségben, sajnos duplán is. 2004-ben diagnosztizáltak először.

Amikor valakinél diagnosztizálják a rákot, mi az, ami először megfordul a fejében?

Amikor először behívtak a mammográfiára és azt mondták, hogy üljek le, már tudtam, hogy baj van. Még semmit nem mondott az orvos, de éreztem, láttam az arcán, olyat fog mondani, ami megváltoztatja az életem. S így lett. Megfordult velem a szoba. A távolból hallottam a kérdést, hogy van-e sebészem. Természetesen nem volt. Miért is lett volna? Kinek van sebésze? Mert egy nőgyógyász, egy fogorvos – ez rendben van. De sebész? Mondták, hogy keressek egyet, mert műteni kell. Olyan volt, mintha először hideg, majd forró zuhanyt engedtek volna rám. Kegyetlen érzés. Nem lehet hirtelen felfogni, az ember elindul haza, és nem hiszi el. Nem hiszi, hogy vele történhetett ilyen. Édesanyám emlődaganatban akkor másfél hónapja halt meg. Arra gondoltam, hogyan mondjam el a beteg apámnak és a fiamnak? Aki végignézte a nagymamája betegségét és halálát. Aztán megráztam magam, és arra gondoltam, hogy anyám 22 évig élt még a melldaganatműtétje után. Akkor nekem is van legalább ennyi évem. De azoknak, akiknek a családjában nem volt hasonló betegség, talán nehezebb. Előttem ott volt az anyám példája, ami furán hangzik, de erőt adott, illetve ad a mai napig.

Hogyan került az alapítványhoz?

Évekig egyedül küzdöttem „magammal”. Már 4 éve, 2015-ben egy ismerőstől hallottam, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórházban működik egy csoport, ahová daganatos betegek járnak, csoportfoglalkozások vannak, beszélgetnek. Elmentem, kedvesen fogadtak, de ahogy ültem, emlékszem az első érzéseimre: „mit keresek én itt?” Aztán eltelt lassan öt év, és itt vagyok. Mert jött a felismerés, hogy amit én segíteni tudok, az jó mindenkinek.

Bea eddig szótlanul hallgatott. Arra kérem: mesélje el a történetét.

Én 39 éves voltam, amikor megtudtam a diagnózist. Melldaganat. Abban a helyzetben voltam, hogy nem volt a családomban daganatos megbetegedés. Így értetlenül és kétségbeesetten álltam ott a diagnózissal. Akkoriban a rákot, a daganatos megbetegedést egyenlőnek tartottam a halállal. Nehéz volt, hiszen a három gyermekem közül a legkisebb még csak óvodás volt. Álmatlan éjszakák következtek, hogy ugyan meddig látom őket felnőni, mennyi idő adatott. Nagy szerencsémre a diagnózis és a műtét után a Simonton-foglalkozásokon találtam magam. Heti rendszerességgel járok ide.

Mit nyújtanak ezek a foglalkozások? Hogyan kell elképzelni?

Akik még nem találkoztak ilyen betegfoglalkozásokkal, a kívülállók azt hiszik, hogy ezek a panaszkodásról, a betegségről szólnak. Pedig pont az ellenkezője. Nem panaszkodunk, nem beszélünk a betegségről úgy, mint valami rossz történésről. A csoport, a sorsközösség olyan erőt ad, mint semmi más. Ott lenni azokkal a volt betegekkel, akik már gyógyultak hihetetlen energiát ad. Azoknak is, akik az út elején állnak és azoknak is, akik az út végén, olyan értelemben, hogy már lassan kimondhatják: gyógyultak. Nem mindegy, mi van a fejünkben, hogy hiszünk-e a gyógyulásban.

S amikor valaki elmegy a csoportból? Úgy értem: meghal.

Természetesen ez is megtörténik. Ezt mindig nagyon nehéz feldolgozni. Vannak, akiknek a családtagjaikkal tartjuk a kapcsolatot. Van olyan, hogy itt maradt három kiskorú gyermek, mi támogatjuk őket lelkileg. De olyan is van, akinek a férje vagy felesége halt meg, és utána még visszajár hozzánk. Jön velünk kirándulni, rendezvényekre. Töltődni.

Az alapítvány – veszi vissza a szót Melinda – az egy százalékokból és pályázatokból működik. Nincs tagdíjunk, hiszen aki hozzánk jön, van elég baja. Szerencsések vagyunk, hogy a megyei kórház vezetősége úgy áll hozzánk, hogy támogatnak: ingyen használjuk a kórházon belül a csoportszobánkat. Mi várunk minden daganatos betegségben szenvedőt köreinkbe. Szeretettel várunk minden hozzánk fordulót. A sugárterápián péntekenként megtalálnak bennünket.