Feczesin Kristóf: „Nagyon nem akartam, hogy ez egy elkiabált Raszkolnyikov legyen”

Miskolc - Kényelmes színházi terek. Megfelelő hangok. A színész az „elképzelhetetlen” és az eljátszott szerep között. Interjú: Feczesin Kristóf színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

Ő a főhős Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi változatában. A nyomorgó Raszkolnyikov, a volt egyetemista, aki öl, és rájön, hogy nem volt joga megtenni, nem volt joga más ember sorsáról dönteni. Azt mondja, az életkorukat leszámítva semmi közös nincs bennük.

Fiatal színész. „Ha kiállok, azt akarom, hogy rám figyeljenek. És ne másra” – hozza szóba, amikor a saját, színészi fejlődése a téma. Magabiztosságot adott neki a pálya első éve.

Feczesin Kristóffal beszélgettünk.

- Nagy és ismert színész szeretnék lenni. Ezt ön mondta, az egy éve készült interjúnkban. Jó úton halad?

Feczesin Kristóf: Úgy érzem: nagyon is. A lehetőségek, amiket ebben a színházban kapok, mind elősegítik a fejlődésemet – más utat nem tudok elképzelni ehhez.

- Raszkolnyikov: nagy szerep. De olyasmi is, amivel nagy színésznek lehet lenni?

Feczesin Kristóf: Olyasmi. Rengeteg munkát fektettem ebbe, és képes vagyok azt érezni, hogy elértem valamit.

- Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy eljátszhatja ezt a bonyolult Dosztojevszkij-hőst?

Feczesin Kristóf: Elképzelhetetlennek tűnt, hogy meg tudom csinálni. Amikor elolvastam a Bűn és bűnhődést, fogtam a fejem: ez a közeg, ezek az emberi viszonyok, a nyomor, a regény egész világa a mai eszünkkel felfoghatatlan. Azért is tartottam tőle, mert ez a szerep a bűntudat elhatalmasodásával lelki megéltséget, tapasztalatokat követel. Voltak ugyan sérelmeim, szenvedtem is már, de egészében kiegyensúlyozott, boldog életet élek. Sok gondolkodásra adott okot a Raszkolnyikov és köztem lévő különbség is: belőlem hiányzik a gőgösség, az intellektuális fölényeskedés, amellyel ő támad és harap. Lényegében csak az életkorunk hasonló.

- Mennyi érv, hogy nem kellene ezt csinálnia. Megriadt?

Feczesin Kristóf: Arra jutottam, hogy empátiával képes leszek megoldani. Most, már túl a bemutatón, az fogalmazódott meg bennem, ez lesz a legbiztosabb alap, amire a színészetben, az életemben építenem lehet.

- Hogy érti?

Feczesin Kristóf: A színésznek tudnia kell, hogy mi ő és ki ő. Melyek a képességei, hátrányai. Miből tud merítkezni. Hogy mit jelent a puszta lénye egy üres térben. Ahhoz képest kell áthangolnia magát, hogy a színpadon elkezdjen működni – az empátia lehet majd a kulcsom az eljövendő szerepekhez is.

- Megjegyzem: ez a szerep pokoljárás. Estéről estére.

Feczesin Kristóf: Pontosan. El kellett vetnem, hogy figuraként vagy karakterként gondoljak Raszkolnyikovra. Idősebb színész barátom is ezt tanácsolta: ne azon törjem a fejem, hogyan legyek ilyen vagy olyan. Hanem, hogy mindez velem történik. Én beszélek ott az anyámmal, a szerelmemmel, én követtem el a gyilkosságot. Mit teszek, hogyan reagálok ezekben a helyzetekben. Én! Jelenetről jelenetre, estéről estére ezeket kell megélni, és akkor már érthetővé válnak az őrült reakciók, amelyeket a regény olvasójaként nem feltétlenül ért meg az ember.

- Szóval, amikor eljátszotta: megértette?

Feczesin Kristóf: A próbák közben kezdett világossá válni számomra, hogy mikor, miért kerül Raszkolnyikov ennyire szélsőséges, olykor ellentmondásos állapotba, hogy például miért pont a hozzá legközelebb állókkal kell elvágnia minden kapcsolatot.

- Van szerepe a játékban ennek a tudásnak? Vagy csak hagyja, hogy megtörténjen?

Feczesin Kristóf: Inkább ösztönszerűen működöm ebben. Úgy tekintek az előadásra, mint egy fekete lyukra, ami az elején magába szippant, és onnantól kezdődik is a már említett „pokoljárás”. A próbák-előadások tapasztalatainak köszönhetően már van elképzelésem erről az ép ésszel felfoghatatlan idegállapotról, de túlzás lenne azt állítani, hogy tudom. Még nem is játszottuk annyiszor – ez nagyon hosszú folyamat onnantól, hogy repertoárra kerül a darab.

- Kollégája, a Szonyát alakító Mészöly Anna is azt mondta nekem: ő sem érzi befejezettnek a maga részét ebben a drámában. Szeretne hozzátenni a kettőjük zárt jeleneteiben.

Feczesin Kristóf: Ez részemről is egyértelmű. És ebben a tekintetben a premier óta rengeteget fejlődtem az előadásban. Pusztán amiatt is, mert az emberi kapcsolat is egyre erősebbé válik közöttünk. Sokkal őszintébbek a közös jeleneteink.

- Mi segített leginkább Raszkolnyikov megformálásában?

Feczesin Kristóf: Most dolgoztam először a rendezővel, Szabó Mátéval. Nagyon jó volt, hogy ennyire intelligens, rendkívül érzékeny ember – mindig pontosan megfogalmazta, mi van valójában egy-egy elhangzó mondat mögött. Soha nem hagyta, hogy bármi elkerülje a figyelmünket. Nekem ez, főleg az elején, nagyon kellett is. Mint egy térkép a történethez. Egyébként sem vagyok híve a vaktában játéknak. Hogy dobjuk sutba az agyunkat, nyissuk meg a szívünket, és zúduljunk rá az egészre. Alkatilag sem vagyok alkalmas erre. Miután megvolt az értelme, és már tudtam, hogy pontosan miről beszélek, a szöveg is nagyon könnyen a sajátom lett. Ez megnyugtatott. Nem hagytak viszont nyugodni a színészként és emberként határátlépést igénylő pillanatok. Rengeteg töprengéssel járt – eddigi rövid pályámnak ez a leginkább meghatározó része.

- Az előadás színpadi változatát Hársing Hilda írta. A szövegkönyvben fontos és központi szereplő maradt Raszkolnyikov, de mindent átjárt maga a bűn – ez a Dosztojevszkij-regény érdekes, alapos, értő olvasatának tűnt. A bűn drámájának. Az előadás viszont mégis kiemeli Raszkolnyikovot. Őt, és a rá nehezedő terhek alatt végbement változásait ajánlja a közönsége figyelmébe. Mitől van ez?

Feczesin Kristóf: Meglepő ezt így hallani. És jólesik. Ez is volt a szándék – ezt szolgálta a húzás a szövegkönyvben.

- Lesz itt a színházba járóknak egy olyan közössége, amelyik számára mindörökre ön jelenti majd Raszkolnyikovot.

Feczesin Kristóf: Bevallom, erre nem is gondoltam még. Megmosolyogtató a saját kis hiúságom számára is. Nyilván nem én vagyok Raszkolnyikov, de jó érzés, hogy el tudtam fogadni: én lehetek ő.

- Felteszem, a határátlépés helyzetei miatt olyan mélységekbe kell alászállnia, hogy az nem hagyhatja érintetlenül a saját személyiségét sem. Vagy ez tévedés?

Feczesin Kristóf: Van, ami hat a személyiségre. Amíg tartott a próbafolyamat, visszafogottabb és zárkózottabb lettem. Agresszívebb. Idegből reagáltam a barátaimnak, családomnak is. Társaságban rengetegszer azon kaptam magam, hogy a semmibe révedek, és a szerep valamelyik borzasztó, szívfacsaró pillanatát próbálom megfejteni. Igen, erős hatással volt és van a személyiségemre.

- Saját magát úgy írta le, amikor erről beszélgettünk, mint akinek nagyon nem mindegy, milyen térben tanulja a szakmáját. Ez erősen eszembe jutott, ahogyan néztem önt a Nagyszínház hatalmas színpadán. Milyen lenne az előadás és ön például a Játékszínben, ahol közelebb kerülhetünk ahhoz, akit éppen megmutat nekünk? Máshogyan csinálná másik térben?

Feczesin Kristóf: Én a Kamaraszínházról ábrándoztam – nagyon szeretem azt a színpadot. Számomra az a kényelmes tér. Észrevehető nagyságú a közönség, és a finom játékok is jobban működnek. A végére azért megbarátkoztam a nagyszínpaddal is. Elkezdtem bízni abban, hogy van elég hangom, érthető lesz, amit mondani akarok. De tényleg furcsa – egy ekkora színpadon ezt a szerepet eljátszani. Dolgozott bennem a félsz – óhatatlanul megeshet, hogy önmagáért tolom az energiát a beszédbe. Hogy lehet, tízből nyolc kiabálásra valójában nem is lenne szükség.

- Kicsit fölé kell játszani annak, mint amit a drámai helyzet megkíván, mert a tér viszont megköveteli?

Feczesin Kristóf: A beleadott energia az érzékenység rovására mehet. Végig tudatában voltam, mennyire fontos a mögöttes tartalom. És nagyon nem akartam, hogy ez egy elkiabált Raszkolnyikov legyen. Sok helyen kutakodom, hogy megtaláljam a megfelelő hangot, ami kifejezi az érzelmet, és mégsem azt az érzést kelti, hogy egyszerűen csak üvöltözik itt valaki. Hangerőre, energiára viszont szükség van egy ekkora térben, ennyi ember előtt ahhoz, hogy az ember felragyogjon és sugározzon valamit.

- Visszatekintve az egy évre, amit itt töltött: mivel lett több színészként? Könnyen rábízta például magát azokra, akikkel együtt dolgozott? Azért is vagyok kíváncsi erre, mert nem titkolja, hogy aki szakmai tekintély, képes elnyerni a tudásával a bizalmát.

Feczesin Kristóf: Szabó Mátéval – ahogyan mondtam is – megvolt a kényelmes érzésem, hogy bele tudok fészkelődni abba, amit csinálunk. Mint valami kényelmes fotelba.

- Nincs kétsége, hogy honnan tudja a rendező, amit mond? Úgy értem, hogy igaza van-e?

Feczesin Kristóf: Ez közös gondolkodás – soha nem kellett birkaként bólogatnom. Hálás vagyok, ha a megértésben segít. Az jó. És megpróbálom úgy megformálni. Ha nem úgy látom, ahogyan mondja, vállalom a vitát. Érvelek. Volt, amikor ő értette meg és együtt találtunk megoldást.

- Nem is nagyon marad más lehetőség, mert ön játssza a szerepet...

Feczesin Kristóf: ...és muszáj is ezekről beszélni. Vele úgy volt, hogy örömmel vette… …de mi is volt a kérdés? Hogy mit tett hozzá a színészi fejlődésemhez? Egyre nagyobb és nagyobb feladatokat bíznak rám. Míg el nem kezdjük, persze remeg a térdem: meg tudom-e csinálni. Elég képzett, elég tapasztalt vagyok-e ehhez? De magabiztosságot adott az ittlét. Tudom, hogy színész szeretnék lenni. Elvégeztem az egyetemet. Itt vagyok egy olyan helyen, ahol lehetőségeket adnak. Érzem, hogy a befektetett munkám meghozza a gyümölcsét. És ez megnyugtat. Még akkor is, ha nem minden százszázalékos abból, amit csinálok – mert nem mondom egyetlen szerepemre sem, hogy ez annyira kész lenne, hogy vitrinbe lehet tenni. Ismerem ehhez annyira magam, és nem vakít el a becsvágy. De a színészet megköveteli a magabiztosságot. Hogy ha kiállok, azt akarom, hogy rám figyeljenek. És ne másra. Innen indulhat a többi dolog.

- Bujdos Attila -

Névjegy: Feczesin Kristóf

Színművész

A Színház és Filmművészeti Egyetemet Rába Roland, Pelsőczy Réka és Bagossy László osztályában végezte, 2011 és 2016 között.

A Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja. A miskolci közönség jelenleg ezekben az előadásokban láthatja: Bűn és bűnhődés (Raszkolnyikov), „Ahogytetszik” (Jakab).