Mire gondol a katona?

Miskolc - Egyszerű emberek, akiket háborúba sodort a sors.

Ezt én sem tudtam róla – meséli Széphalmi Jurkó László a néhány éve az interneten talált történetet a nagyapjáról: Jurkó Mihály tizedes az első világháborúban az orosz fronton harcolva esett fogságba. Szerencséje volt, beszélt szláv nyelveket, a láger helyett egy uradalmi gazdaságba került dolgozni. A leírás szerint nagy tettet hajtott végre: segített megmenteni egy családot a mínusz negyven fokos fagyban a farkasok támadásától.

Nem csak ezért mondja, hogy hős volt. Azért is, mert hazajött. Az édesapja a Don-kanyarból tért haza a családjához. A családjáért. Neki is volt ereje hozzá. A háború rátelepedett a lelkére, a fogságban szerzett betegségek a testét emésztették. 1952-ben meghalt. Az első világháborút megjárt nagypapa 1963-ig élt. Ő mesélte az olasz frontot. A magyar Golgotát. A rummal teli kulacsot a szuronyos roham előtt. A kegyetlen harcokat: vagy ő, vagy őt.

Felfoghatatlan

– A mai eszünkkel ezt el sem tudjuk képzelni. Hősök voltak, akik túlélték? Hősök voltak, akik ott maradtak? Nem tudom. A történelem el tudja ezt dönteni? Egyszerű emberek voltak. Nem tehettek róla, hogy oda sodorta őket a sors – mondja Széphalmi Jurkó László.

A most hetvenéves iparművész otthonról hozott háborús történetei kiegészültek a saját tanulmányaival, az áldozatok, a veszteségek nagyságuk miatt is felfoghatatlan tényeivel. És mindez összeállt tudatosan vállalt művészi programmá. Ennek eredményeként Emlékezzünk a hősökre címmel nyílt tárlata a sátoraljaújhelyi Zemplén Galériában október 20-án. A kiállított művek az első világháború egy-egy eseményét dolgozzák fel, kitekintve az 1956-os forradalomra és szabadságharcra és Trianon következményeire is.

Történelem ez, alulnézetből, a kezdetektől a végig. Mire gondol a katona? – kérdezi elsőre az alkotó, amikor azt mutatja, amint a miskolci 10-es honvéd zászlóaljhoz bevonulnak a katonák, addigi munkások, földművesek, kezükben üveg itallal, búcsúzkodva a kedvesüktől. A tavaszra, a nyárra, az őszre vagy a télre? Hogy mikor érhet véget ez az egész? Hogy mikor térhetnek haza? És erre a talán még idilli megközelítésre rímel keserűen a tudás birtokában az utolsó képek egyike, az elhunytak méltó búcsúztatása: hát erre nem gondolt a katona.

Személyes veszteség. Veszteség

Széphalmi Jurkó László súlyos személyes veszteségéről is beszélt, amikor – még a kiállítás megnyitása előtt – találkoztunk. Arról az űrről, amelyet felesége egy évvel ezelőtti halála hozott az életébe. Az ő emlékének ajánlotta a mostani kiállítást.

Alkotóként is a gyászt emeli ki, ami mások mellett összekapcsolja választott témájával:

– Gondoljunk csak bele, az első világháborúban, 1956-ban hány család gyászolt. Alázattal tűrték az ’56-os megtorlást, nem szólhattak, csak a némaság maradt, a félelem, a megaláztatás – mondja.

Az emlékeztetéstől nem választható el az emlékezet, hiszen ebből táplálkozik.

– Mennyi sok embernek tartozom köszönettel, ezt felsorolni sem tudom. Fiatalságom egy részét Széphalomban, Sátoraljaújhelyen töltöttem. Majd elkerültem felsőbb iskolába, ismét vissza, majd Miskolcra költöztem és jelenleg is itt élek. Szüleim, nagyszüleim, bátyám már elmentek e földi világból, de amit nekem hagytak, az a mai napig kísér: a becsület, a tisztesség, a szeretet.

ÉM-BA

A mostani kiállítás megrendezését támogatta a megyei közgyűlés, Török Dezső elnök előterjesztésére, a Széphalomért Alapítvány, Sátoraljaújhely polgármestere, Szamosvölgyi Péter