„A betegre mosolyogni kell”

Miskolc - Napra pontosan 30 év után édesanyja nyomdokaiba lép Stella. Nem volt kérdés, hogy ő is ápolónő lesz.

Délután három órára beszéltük meg a találkozót a sebészeti szakrendelés épületébe. A portán elég volt annyit mondanom, Ildikót keresem, mindenki tudta, kihez jöttem, és lelkesen igazítottak útba. Majd a folyosón feltűnt két nő, kedvesen, egyforma mosollyal mutatkoztak be: Sándorné Szala Ildikó és lánya, Sándor Stella. Egyikük 30 éve dolgozik ápolóként a megyei kórház sebészeti osztályán, másikuk egyelőre gyakornok, de július 1-től ő is édesanyja nyomdokaiba lép. Azt mondja, el sem tudott képzelni más szakmát magának, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben látta, édesanyja mennyit dolgozik, milyen nehézségekkel kell szembenéznie.

Nem volt kérdés számomra­­­, hogy merre tovább.” Sándorné Szala Ildikó

– Miért lettem ápolónő? – ismételte meg kérdésünkön elgondolkodva Ildikó. – Gyermekkoromban a nyári szünet nagy részét itt, a megyei kórházban töltöttem. Édesanyám az igazgatóságon dolgozott. Sokat jártam vele az osztályokra, és akkor megismertem az ápolónők munkáját, és megtetszett. Amikor pályaválasztás előtt álltam, nem volt kérdés számomra, hogy merre tovább. A családom, nagyszüleim is támogattak a döntésemben. Majd sikeres felvételi után bejutottam az akkori Egészségügyi Szakiskolába. Elvégeztem a három évet, és itt, a megyei kórház belgyógyászati szakrendelésén kezdtem meg a munkámat 1987. július 1-én. A kolléganőim maximálisan segítettek, akkoriban én voltam köztük a „kicsi”.

Segítőkész

Három évvel később dr. Prónay Gábor professzor úttörő munkásságának köszönhetően beindult a proctológiai rendelés, ahol Ildikó asszisztensként dolgozott. Közben a Földes Ferenc Gimnázium esti tagozatán leérettségizett, és több tanfolyamon is részt vett, képezte magát, így lett sztómaterápiás nővér.

1991-ben megszületett a fia, akivel három évig otthon volt, majd 1996-ban újra gyermeke született. „Stella kicsi kora óta segítőkész, ha beteg volt a családban, ápolta. Ha megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, a válasza az volt, az, ami anya, ápolónő. A pályaválasztásánál, mintha a saját szavaimat hallottam volna vissza… Most pedig munkába áll, napra pontosan 30 évre rá, hogy én elkezdtem itt dolgozni” – mesélte büszkén az édesanya.

„Soha nem próbáltam lebeszélni erről a hivatásról, mert tudom, ápolónőre mindig szükség van. A gyakorlati ideje alatt is láttam, szereti, amit csinál, élményekkel tért haza. Büszke vagyok rá, hogy ápoló lehetek, és hogy a lányom is az lett. Azt gondolom, aki ezt a hivatást választotta, kiválasztott, különleges, hiszen meglátjuk a másik ember fájdalmát, lelke viharát. Értékelni tudjuk embertársaink hálás tekintetét, kézfogását, ölelését” – vallotta Ildikó.

Barátságos, közvetlen

Azt is elmondta, a beteggel való kapcsolatuk szigorúan szakmai, de barátságos és közvetlen. „Ezzel elnyerjük a bizalmát, ami nagyon fontos ahhoz, hogy a gyógyulása érdekében együtt tudjunk működni. Nekünk minden beteg egyforma” – jelentette ki. Majd hozzátette: „Bevallom, van olyan beteg, aki közelebb kerül a szívemhez, aki valamilyen oknál fogva képes megérinteni az évek alatt megkeményedett, de mégis törékeny szívünket. Valami megfog a lényében, ami közelebb visz hozzá.”

– Van egy mondás, a gondokat a buszon hagyjuk, és a munkahelyi problémákat sem visszük haza – árulja el Ildikó. – A betegre mosolyogni kell, ez nem maradhat el, hiszen az már fél gyógyulás.

Hát ezért…

Stella csillogó szemmel hallgatta édesanyja történetét, és annyit tett hozzá: „Hát ezért választottam ezt a hivatást…”

Ő az idén végzett, de gyakorlati ideje alatt már dolgozott a kórházban. „Családias a légkör, segítőkészek az ápolók, orvosok. Mindenképp a sebészeti osztályra szerettem volna jönni, mert ez a kihívás számomra. Olyan területet kerestem, ami mozgalmas, minden napra ad feladatot, minden nap egy kihívás. Tudom, hiszen láttam édesanyámon keresztül, hogy vannak nehéz feladatok, de ha ezeket meg tudom oldani, tudok segíteni, akkor leszek a legboldogabb” – fogalmazta meg Stella.

- N. Szántó Rita -