A vége még nincs meg

"Ennyi ember hiányzik. Konkrétan, valahonnan. Szomszédból. Gyárból. Kórházi személyzetből. Lángossütő bódéból. Tessék, hogyan oldod meg." Bujdos Attila írása.

Először Bence költözött el. Vagy Pufi. Vagy ez így, időben egybeesik? Hetvenes évek? Mennek a szüleid, mégy te is. A tizenévesek reményei – ez hová számít? Nem vagy a magad ura, de élnek már erős önálló vágyaid. Hogy ahol leszel, ott leszel. Nemcsak máshogy. Talán jobban is. Hogy sikerül elhagynod a változás miatti tartós szorongásokat. Például. Ugyanaz lesz a nyelv, mégis idegen. Újra kell tanulni az értelmét. Az egészet. Hogy ez akkor mit jelent. És hogyan van. Pontosan. Vagy nagyjából pontosan. Hozzávetőleg.

Meddig maradsz idegen. Mikor lesz, hogy már nem lógsz ki. Már nem azt látják benned, aki nem olyan, mint ők. És nem is kell feladni magadból semmit. Ne kelljen. Semmi fontosat.

Ez is olyan pillanat, ami nem éri be annyival, hogy az vagyok, aki vagyok. Pontosítani kellene. Komolyan. Vedd komolyan.

Magával ragad az élet. Hogy könnyen megy, vagy gyötrelmes, végeredményben csak neked számít majd. Tapasztalat. Tégy vele, amit akarsz. Te problémád. Te életed.

Képzeld el ugyanezt, hogy más az idő, a kor, a nagyságrend. Más a viszonylat. Hogy jóval a Miskolc–Budapest reláción túl is kinyílik a szemhatár. Város, ahonnan egy évtized alatt elmennek huszonháromezren. Éppen ez a város az, itt. Ország, amelyet elhagyni készül egymillió-kétszázezer polgára. Ezt. Nem megy könnyen. Elképzelni. Magyar valóság, Móricz Zsigmond írását színpadra alkalmazta Rusznyák Gábor.

Eltűnik egy városrész. Osztálytárs, rokon, barát. Kolléga. Igyekszel az utcán, mintha mi sem történt volna, dolgod van, itt van dolgod, és nem jön szembe olyan, akit ismernél. Ismered, csak látásból. Figyeled magad, ahogyan ismeretlen arcokat próbálsz megjegyezni, csak hogy tudd, hol élsz. Hogy holnap is látod-e majd. Ennek is mi értelme. Semmi. Kábé. Miért vagy még itt egyáltalán? Jó esetben van rá válaszod. Reméled, magad számára sem hangzik mentegetőzésként.

Ennyi ember hiányzik. Teljesen konkrétan, valahonnan. Szomszédból. Gyárból. Kórházi személyzetből. Lángossütő bódéból. Mondani kellene rá valamit, akinek dolga. Valami beismerésfélét. Elégséges volt-e a kísérlet itt tartani őket. Ha volt. Ha a jelen nem marasztal, van-e valami ígéret a jövőre. Legalább. Meddig vicces, hogy az utolsó majd kapcsolja le a villanyt. Soha nem volt vicces, mellesleg.

Elkapsz mondatokat: „módszertani hiba.” „Aki elmegy, visszajön.” Ja. Igen. Vagy nem. És akkor mi van? Mi lesz?

Milyen jövőt lehet vázolni arra, ami van? Biztosan tudni akarod?

Szokva vagy, hogy általában nincsen is képe a jövőnek. Belenőttél, volt rá idő. Van rá idő. Rakd össze magadnak: ne kérdezz, ne avatkozz a nagyok dolgába, élheted a szüleid életét. Elég vonzó. Ha elég vonzó. Relatív szabadság. Lehet relatív? Itt vagy ebben a történetben, mindenki mással összezárva, közösségben, nem tudni, merre alakítható, már ha. A vége még nincs meg.

- Bujdos Attila -