„Én néha szeretek leghátul, a nézőknek háttal, sötétben játszani”

Miskolc - Kokics Péter szerint a partner szemébe kell nézni és befogadni az impulzust.

Nyolc évnyi szabad­úszó munka után 2012-ben szerződött Miskolcra. Az évadban több darabban is játszik és többféle stílusban, szerepben tudja megmutatni magát. Öt év miskolci tapasztalatról, az idei darabokról, hobbiról és színpadi élményeiről kérdeztük Kokics Pétert.

Mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket az itteni munka, a kötöttebb lét, mennyire sikerült megszokni a várost?

Kokics Péter: Ez borzasztóan vegyes. A kőszínházi struktúra nekem nem igazán a szívem csücske, valahogy a függetlenkedésben, a szabadságban az az érzése az embernek, hogy jobban ki tud bontakozni. Mégiscsak könnyebb, ha egész nap az esti előadásra készülök, mint ha tízkor van egy próba, aztán egy meseelőadás és utána másfél óra marad az esti előadásra készülni. De egy nagy, vidéki színház ezt megköveteli. Ugyanakkor a gyakorlatot sokkal könnyebb ilyen helyen megszerezni, tapasztalatot, azt, hogy bármi történik, menni kell tovább. Nemrég a Csipike előadásán fordult elő, hogy a kollégának leesett a vércukra, egy mondatot nem is tudott elmondani. Amíg takarásban voltunk mondta, hogy mennyire rosszul van, én meg – mivel a darabban a vakondot játszom és tele a zsebem gumicukorral – gyorsan a kezébe nyomtam a cukrokból, hogy egyen meg párat. A várossal kapcsolatban nekem annyi furcsaság van, amit nem tudok megszokni, hogy szombat kivételével elég gyér az esti, éjszakai élet. Én éjszakai ember vagyok, szeretek este tíz után mozogni, emberekkel találkozni, beülni valahová még enni egy jót, és ehhez nehéz megfelelő helyet találni hétköznap. A város környékét viszont imádom, sokat kerékpározom és bejártam már mindent.

Mi jelenti a kikapcsolódást a kerékpározáson kívül?

Kokics Péter: Imádok játszani. Például társasjátékot, rendszeresek nálam a társasjátékpartik. De odavagyok a számítógépes játékokért is, most jó ideje egy fantasy szerepjátékkal foglalom el magam kevés szabadidőmben, amihez egy nagyon jó társaság is tartozik a neten. De mondhatom, hogy játékfüggő vagyok, kocka, kártya, bármi jöhet.

Milyennek találja az idei évadot, az előadásokat?

Kokics Péter: Nagyon szeretem az idei évadot! Valahogy egységesebb, mint az előző évad, nagyon jó előadások születtek, nem véletlen, hogy volt, amit meghívtak a POSZT-ra és egyéb fesztiválokra. Szerintem a Kivilágos kivirradtig az évad előadása, ez volt az első, amit úgy néztem meg, hogy irigy voltam rá, amiért nem vagyok benne. Az Elza, vagy a világvége egyszerűen fantasztikusan sikerült, az az én színházam, ahol minden belefér, ahol lelassítjuk egy pillanatra az időt, aztán felgyorsítjuk. Nagyon jó, hogy a játékszín – ha jó szóval fogalmazok, akkor kísérletezőbb –, ha őszinte akarok lenni, akkor igazi őrült előadásoknak ad helyet. Legutóbb is állva tapsoltak, amitől még mindig végig bizsereg a gerincem, ha csak visszagondolok rá.

Ebben az évadban játszik prózai, zenés és mesedarabban is. Melyik áll közelebb Kokics Péterhez?

Kokics Péter: Én a független lét miatt hiszek benne, hogy a végletekig el kell menni. Nagyon szeretem azt, hogy partnerek itt ebben. A Viktóriában például egy nagyon kis szerepem van, én vagyok a gonosz tiszt. Ott a bemutató előtti este találtam ki egy gesztust, hogy eltöröm a mankó fogantyúját indulatomban, amikor nem ismer meg, aki hátba lőtt. Ennél például a rendező szabad kezet adott, hogy előadáson próbáljam ki először, mennyire működőképes a dolog, anélkül, hogy tudta volna, miről van szó. A mese megint csak fantasztikus dolog. A gyerek őszinte közönség, ha nem kötöd le, nem szórakoztatod, akkor azt jelzi: izeg-mozog, beszélget, hangoskodik. Ha az előadás végére hatalmasra kerekedett szemeket és széles mosolyokat kapsz, az olyan pillanat, amit nem lehet elmagyarázni, meg kell élni. Akkor azt érzi az ember, hogy megéri az a nagy munka, ami egy ilyen előadásban van. Ugyanis a Csipike nehéz munka, két óra folyamatos ugrálás, éneklés, tánc, anélkül, hogy lejönne az ember a színpadról. A szívem csücske pedig az Elza, ez az a típusú színház, amiben hiszek, amit szeretek. Ebből kellene még több.

Hamarosan premierje lesz a La Mancha lovagjának, mit játszik a darabban és milyennek látja ezt az előadást?

Kokics Péter: Jose vagyok, az egyik öszvérhajcsár és börtöntöltelék. Ez egy nagyon szép történet, amit már gyerekként, az első színházi előadásaim között láttam. Nagyon szeretem a zenéjét, igazi slágerek, nagyon jó lendületű, sodró történet. Hiánypótlás az évadban, mert ilyen történet most nincs a színházban.

Mitől igazán jó Miskolcon játszani?

Kokics Péter: Régen rájöttem már, hogy az embernek nem egyedül kell játszania a színpadon. Semmi mást nem kell csinálni, mint belenézni a partner szemébe és befogadni azt az impulzust, ami onnan jön, ez reakciót szül, és így tovább. Itt a Miskolci Nemzeti Színháznál olyan társaság van, akik közül bárkinek bármikor bele lehet nézni a szemébe.

Van egy saját ötletből született színházi programja is, erről mit kell tudni?

Kokics Péter: Havonta egyszer tartjuk a Kilépőt, ami olyan leginkább, mint a beugró, néhány játékot onnan fedeztem fel, majd kicsit megváltoztattam, párat a független létből hoztam magammal. Negyedik éve megy és van egy törzsközönsége, amire nagyon büszke vagyok. Ezt nagyon szeretném továbbcsinálni, továbbvinni a jövőben is. De én néha szeretek leghátul, a nézőknek háttal, sötétben játszani. Ha harminc előadás alatt egy ember észreveszi, hogy ott hátul mit csinálok, az nekem elég. Az Elzába például belecsempésztem egy Family Guy-poént, amit, ha valaki kiszúr és elmondja nekem, akkor vendégem egy italra.

- Horváth Imre -

Névjegy

Kokics Péter