„Mindig több voltunk, mint egy együttes, egy nagy család vagyunk”

Miskolc - Hatvanöt év, négy generáció. Mit táncolnak? Miért épp azt? Mitől táncos a táncos? Interjú Tóth Györggyel, a 65 éves Avas Táncegyüttes korábbi művészeti vezetőjével.

A közelmúltban jubileumi gálakoncerttel ünnepelt az Avas Néptáncegyüttes: 65 évvel ezelőtt, 1951 decemberében alakultak. Hatvanöt év nagy idő. A mostani felnőtt táncosaik immár a negyedik generáció az együttes életében. Múltról és jelenről beszélgettünk Tóth Györggyel, az együttes korábbi művészeti vezetőjével.

Milyen lehetett az alapítás időszaka: meséltek róla a nagy öregek?

Tóth György: Sok mindent hallottam Fügeczkiné Balogh Mária táncpedagógustól, ugyanis édesapja, Balogh Sándor volt, aki elsőként foglalkozott a csoporttal. Párhuzamosan jött létre egyébként a mi táncegyüttesünk a Vasas szakszervezetek együttesével, ők Vasas táncegylet és dalárda néven alakultak. Olyan sokan jelentkeztek – mindenki táncolni akart –, indokolt volt, hogy egy újabb is alakuljon. Így jött létre a miénk SZMT Táncegyüttes néven a Szakszervezetek Megyei Kultúrotthonában. A Kossuth utcán, az SZMT székházában kezdődtek meg a próbák. Amikor a Rónai művelődési ház megépült, oda kerültek át, ekkortól lett a nevük Avas Néptáncegyüttes. A szakszervezet komoly pénzt fordított a működésre. Folyamatosan vitték őket külföldre, fesztiválokra, vagyis megvolt a vonzereje a tánckarnak.

Hogyan került ön az együttes élére?

Tóth György: Két nagyobb megtorpanás volt a tánckar életében. 1951-től 1991-ig tehát a szakszervezetek Rónai Sándor központja volt a fenntartó, majd 1991-ben – így hallottam az intézmény igazgatójától – szakmai problémák miatt nem akarták tovább a közös munkát. A tánckar egy egyesületet alakított, de nehéz feladat volt fenntartó nélkül működni úgy, hogy sem ruhatárral, sem próbahellyel nem rendelkeztek. Másfél évig bírták. 1993-ban keresett fel Utry Attila, a Rónai akkori igazgatója, hogy nem vállalnám-e el az együttes vezetését. Másfél-két hónapot gondolkodtam rajta. Az együttesben kezdődött a pályafutásom, és mint kezdő, csodálattal néztem az idősebb táncosokat. Sorban nyerték a táncversenyeket, nagyon nagy hírük volt, én meg épp akkor végeztem el a B kategóriás néptáncoktatói tanfolyamot. Nagy falatnak éreztem, hogy ezt az együttest elvezessem. De sok ismerős és kolléga rábeszélt, hogy vállaljam el. 2005-ig működtünk a Rónaiban. Akkor megszűnt a szakszervezet, eladták a Rónait, és jött a második megtorpanás. A táncegyüttes megint fenntartó nélkül maradt, megint nem tudtunk rendesen dolgozni. Ekkor csináltunk egy alapítványt. Az avastetői Széchenyi iskolában kaptunk lehetőséget. Egészen 2016-ig ott tartottuk a próbáinkat és a ruhákat. Fenntartónk, támogatónk nem volt, fellépésekből, pályázatokból tudtunk pénzhez jutni, így tartottuk el saját magunkat. Annyi szerencsénk volt, hogy egy szállítmányozási, építőipari kft.-nek adták el a Rónait, akik a komplett vagyonnal együtt vették meg, hozzájuk került a táncegyüttes ruhatára is. Ők, mivel nem tudtak vele mit kezdeni, a rendelkezésünkre bocsátották. Tavaly márciusban sikerült megegyezni Kissné Gonda Erikával, a Gárdonyi művelődési ház vezetőjével, így odaköltözhettünk, a Miskolci Kulturális Központ biztosítja a termet.

Hány táncosuk van?

Tóth György: A felnőttegyüttesünk 20–22 fővel dolgozik, emellett van utánpótlás­csoportunk, van egy gyerek-, egy ifjúsági és egy egészen kicsi csapat, mindegyikben 15–20-an vannak. Sokfelől kerülnek hozzánk táncosok. Nem csak Miskolcról, a környező településekről is jönnek. Van táncosunk például Barcikáról, Mályiból, minicsoportot működtetünk sok település művészeti iskolájában. A felnőttegyüttesünket elsősorban középiskolások és egyetemisták alkotják, hetente kétszer próbálnak.

Említette, hogy ők már a negyedik generáció. Vannak, akik visszajárnak a régiek közül?

Tóth György: Ez változó, mikor, ki, hogyan érzi. A 45 és 50 éves gálaműsorunk idején annyira jól érezték magukat a próbákon az idősebb táncosok, hogy bejártak ugyanúgy táncolni, beépítettük őket a koreográfiákba, és az új együttesnek is tagjai lettek. Erre továbbra is megvan a lehetőség, de a gyakorlat az, hogy a 30–35 év választóvonal. Ilyenkor már az igény is csökken, hiszen dolgozni kell, család van. De nem zárkózunk el, ha szeretnének, bármikor visszajöhetnek. A mostani, 65 éves gálaműsoron is több generáció táncolt, a legidősebb táncosunk 74 éves volt, a legfiatalabb általános iskolás másodikos. Én is beálltam, ilyenkor visszajönnek a régi érzések. Elég egyetlen mozdulás és előjön. Nálunk rendszeres volt, hogy amikor véget ért a próba, elmentünk közösen vacsorázni, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Komoly barátságok alakultak ki. Vannak, akik a mai napig összejárnak, megünneplik egymás szülinapját, mert jó együtt. Mindig több voltunk, mint egy együttes, egy nagy család voltunk. És ez minden generációnál így volt és van. Ma is öröm nézni, hogy bejönnek a gyerekek próba előtt, és látom, ahogy az egyetemista segít a másiknak házit csinálni.

Volt, hogy nagyszülő, szülő, gyerek is tagja lett az együttesnek?

Tóth György: Ilyenről nem nagyon tudok. Olyanról igen, hogy az anyuka táncolt, aztán meg a lánya is. Vagy ha csak magamat nézem, én 1993-tól mostanáig vezettem az együttest, de ettől az évtől már átvette a fiam a feladatot. De az sem egyedi, hogy valaki a táncot választja hivatásának. Ha összeszámolom, a 65 év alatt 13-14 táncpedagógust nevelt ki a csoport.

Mi alapján választják ki, hogy mely táncokból álljon a csapat repertoárja?

Tóth György: Mindig igyekszünk újítani. Próbálunk arra koncentrálni, hogy a teljes magyar táncdialektusból, minden területről jelenjenek meg táncok a repertoárban. Természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy milyen adottságaink vannak, akár tudásban, akár anyagiakban. A táncosok igényeit is igyekszünk figyelembe venni: szeretnék-e az adott táncot, és hogy valóban el tudják-e táncolni úgy, ahogy kell. Amíg én voltam a vezető, főként azokat az anyagokat táncoltuk, amikben én is otthon voltam, amikre én is fel tudtam készülni, mert más oktatót nem tudtunk megfizetni. Nekem a koreográfiákért semmit nem kellett fizetni, hiszen úgy gondoltam, hogy az együttest fenn kell tartani, a lényeg, hogy tovább éljen. A rábaközi táncoktól a somogyiig, a pocsai, mátyusföldi, dél-alföldi, szatmári, kalotaszegi, mezőségi, lőrincrévi, vajdaszentiványi, pálpataki táncok mind megvannak egyébként, megvan az erdélyi, megvan a középső táncdialektus, s van a nyugati táncdialektusból is. Arra emlékszem, hogy amikor elkezdtem az együttest vezetni, a kalocsaival kezdtük, az volt az első koreográfiánk. Aztán elkezdtük a többit, nyárádmogyorósi, majd a szatmári táncokat, egy fél évre rá már volt egy törökországi felkérésünk.

A helyi táncokat kiemelten kezelik?

Tóth György: Nem hisszük, hogy elsődleges feladatunk lenne, hogy a zempléni táncokat táncoljuk, bár az is műsoron van. Amikor Stoller Antal volt a csoport művészeti vezetője, sokat jártak gyűjteni, és próbáltak is azokkal az anyagokkal foglalkozni. De alapjában véve nem olyan jellegű együttes vagyunk, mint például a Matyó Néptáncegyüttes, akik a matyó hagyományokat ápolják.

Hogyan kezdenek hozzá egy teljesen új koreográfia betanulásához?

Tóth György: Nagyon hatalmas és gazdag a magyar tánckultúra. Azt szoktam mondani, hogy hazudik, aki azt mondja, teljesen otthon van benne. Egy emberélet kevés lenne a teljes magyar tánckincset megtanulni. Pillanatnyilag ott tart a kutatás, hogy szinte falura bontják le a táncanyagokat – falurészekre, emberekre, személyekre. Ma is gyűjtik, archiválják, az anyagokat a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete őrzi, de hál’ istennek ma már interneten is sok mindenhez hozzá lehet férni. Mi az eredeti anyagok felgyűjtött filmanyagából és tanfolyamokon képezzük magunkat. Ez nagyon fontos, mert ha nem vagyunk hitelesek, akkor becsapjuk a gyerekeket. Hatalmas az oktató felelőssége.

Mennyire kell ragaszkodnia a táncosnak az eredeti lépésekhez?

Tóth György: Alapmotívumok vannak, azokat variálja mindenki a saját igénye, gondolatai, érzései szerint. Kiegészítheti, másként kapcsolhatja a motívumokat, attól válik egyénivé a dolog, attól lesz az ő tánca. De azt szoktam mondani a gyerekeknek – lehet, hogy egy kicsit nagyképűen hangzik –, hogy az nagyon jól mutat, ha egy „Tóth Gyuri” van a színpadon, de amikor tizenöt, na, azt nem szabad. Vagyis azt táncolják, amit megtanultak, de úgy, hogy abban ők maguk jelenjenek meg. Akkor tekintek valakit táncosnak, ha egy adott zenének a táncanyagát addig tudja táncolni – és nem a beállított koreográfiát, hanem önállóan variálva –, amíg szól az a zene.

Sok ilyen tehetség van?

Tóth György: Nagyon sok. Szerencsére egyre több. Emlékszem, amikor engem először megláttak táncolni, azt tanácsolták, hogy hagyjam abba.

Ehhez képest ez lett a hivatása. Mégis, hogyan?

Tóth György: Persze most ezt mondom magamról, de biztos nem tudtam volna elvégezni a táncművészetit sem, és nem táncolhattam volna el annyi mindent, ha nem vagyok rá képes. De túl későn kezdtem – 16 éves voltam –, akkor már kicsit esetlenebb az ember. Minél hamarabb el kell kezdeni. Szorgalom, kitartás, nyilván ezek kellenek. Gondolom, annak is köszönhetem, hogy ez lett a hivatásom, hogy sosem adtam fel. Jó oktatóm is volt, akár Stoller Antal, akár Falvay Károly, az Avasban pedig akkortájt együtt táncoltak kicsik és nagyok. Nem lazíthattunk, mert fülön kapott minket valamely idősebb táncos, hogy gyere csak, csináld, foglalkoztak velünk rengeteget.

Van olyan koreográfia, amit nagyon szeretne még megtanítani?

Tóth György: Nem tudom. Nagyon szép anyagokat taníthattam meg, az egész kultúrát imádom. Mindegyik táncnak megvan a maga szépsége, ami megfogja az embert akár zeneileg, akár mozgás­anyagilag, akár érzésvilágában. Legutóbb egy boncidai táncra csináltam koreográfiát, amit most nem táncolunk, ezt még szeretném tökéletesíteni, mielőtt kivonulok a csapat munkájából.

Említi, hogy milyen nagy öröm volt, amikor 2006-ban sikerült visszaszerezni a ruhatárukat. Miből áll most?

Tóth György: Nagyon sokféle öltözékünk van. A rábaközitől az erdélyiig igyekeztünk majdnem mindent beszerezni, megvarratni. Érdekes, hogy az országban egyetlen egy hosszú felsőjű és hosszú lityás, eredeti garnitúra van matyó viseletből, és az a mi együttesünké. Még a kövesdieknek sincs ilyen. A tardi viseleteink szintén eredetiek, az is érdekes élmény volt, hogy amikor meghívtak minket Tardra, jöttek az idős nénik és mutogatták: ez és ez az én szoknyám volt. Mert tőlük gyűjtöttük össze. Használjuk és gondozzuk is ezeket, ez a táncosok feladata, mert nem tudjuk megoldani, hogy legyen ruhatárosunk, aki ezzel foglalkozik. Folyamatosan próbáljuk bővíteni a ruhatárunkat – horribilis összegek egyébként. Úgy 150-160 millió forint most az értéke, egy garnitúra öltözék 120-140 ezer forintba kerül. És még a hangszerekről– például nagybőgő, tekerőlant – nem is beszéltünk.

- Hajdu Mariann -

Az Avas Táncegyüttesről

Az Avas Táncegyüttes a hazai fesztiválok mellett rendszeres résztvevője a külföldi fesztiváloknak is: szép sikereket értek el többek között Törökországban, Lettországban, Spanyolországban, Görögországban, Franciaországban, Szlovákiában, Csehországban, Németországban, Lengyelországban, Portugáliában, Olaszországban.

Néhány díjuk:

3-szoros kiváló együttes, Végleges kiváló együttes, Aranypálma díj, Európa díj.