„Karácsony? Konkrétan ez a szünet számomra is különleges”

Miskolc - Milyen a jó kritikus? Mik az írás utólagos örömei? Milyen a magány a lepusztult Lyukóban? És máshol? Interjú Jenei László íróval.

Nemrégiben jelent meg Jenei László író, a Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat szerkesztője hatodik könyve – egy elbeszéléskötet – Díszössztűz címmel. Karácsony előtt beszélgettünk könyvekről, folyóiratról és – mi másról mint – az ünnepről.

Vízióm van, de a vízió olcsó, mindenkinek sok van belőle." Jenei László

Hatodik kötete jelent meg a közelmúltban. Korábban úgy fogalmazott, valamiféle rotáció jellemzi a munkásságát, hiszen első könyve regény volt, amit elbeszélések követtek, majd újabb regény, újabb elbeszélések és így tovább. Véletlen vagy így tervezte?

Jenei László: Nem szándékosan alakult így. A regény az egy többéves projekt, annak a világa megfogja az embert, kisajátítja és kiforgatja kicsit önmagából. A lezárás után kizárt, hogy be tudjon állni még egy szerteágazó történetbe, oldani kell. Felejteni kell, mert óhatatlanul átjönnének a már befejezett regényből olyan motívumok, karakterek, stilisztikai elemek, amelyeknek egy új történetben nincs helyük. Ezért felüdülés a rövidebb prózai formákkal foglalkozni. Mondom ezt akkor is, ha köztudott, hogy a novella az egyik legnehezebb műfaj.

Akkor most jön el az ideje egy újabb regénynek…

Jenei László: Igen, és jobban is szeretik a kiadók a regényt, könnyebb olvasót találni rá. Most kutatok, olvasok, jegyzetelek: 1968 a vezérmotívum és rengeteg infó kell. Angolul és magyarul olvasok szakkönyveket, monográfiákat, hírügynökségi almanachokat, hetilapokat, műsorújságokat, filmes, színházi és zenei szaklapokat, minisztériumi értesítőket, német kiadású európai autóatlaszt, de még a Pártélet vonatkozó évfolyamát is. Olvasok, jegyzete­lek és várom, hogy mikor fordul mindez termőre. Azaz mikor látom meg benne azt a történetet, amelyben mozgó, lélegző karakterek akcióba tudnak lépni. Vízióm van, de a vízió olcsó, mindenkinek sok van belőle. És ha csak egy van, az is módosul. Lehet, hogy két év múlva lesz kész, lehet, hogy egyszer csak elkap a gépszíj és meglesz pár hónap alatt.

Vagyis pillanatnyilag annyit tud, hogy 1968-ban játszódik majd. Történelmi regény lesz?

Jenei László: Nem, inkább annak a paródiája, persziflázs. Közelítek a populárisabb regiszterekhez, próbálok az írásnak ahhoz a lendületéhez visszatérni, amit a legelső regényemben annyira élveztem. Persze ebben érvényesül majd mindaz, amit azóta megtanultam az írásról, a műfaji kódokról, de új hangot kell találni, ami kézre állna.

Más utakat keres, mint amiken eddig járt?

Jenei László: Igen, ez érdekes dolog. A most megjelent elbeszéléskötetem kapcsán az Élet és Irodalomban azt írták, hogy Jenei törekszik arra, hogy kánonon kívül legyen. Ennek egyik olvasata, hogy egyediek ezek a szövegek. Ezt elismerésként fogom fel. Szerkesztőként nagyon is képben kell lennem, tehát mindent el kell olvasnom, és tudom, hogy mi az, aminek divatja van, látom az olvasottsági statisztikát, és közben mérlegelni tudom, hogy milyen az adott típusú prózának a kritikai fogadtatása. Tudok efölött meditálni és igyekszem magamat elhelyezni. De egészen biztos, hogy esetemben nem tudatosan végbemenő folyamat a hangnak, a módszernek ez az aktuális kiválasztása, inkább ösztönös, megérzésekre épülő döntések sora előzi meg. Még döntésről sem beszélek, mert inkább csak elmozdulások vannak. Egyszer csak valahogy másképp kezd íródni a szöveg, egy momentum más nézőpontból kezd érdekelni. Bár nagyon jól állna, ha azt mondanám, hogy tudatos alkotó vagyok, de nem erről van szó. Ami megtörtént, tudomásul veszem.

Ön író, de ugyanakkor ott van a másik oldalon is, hiszen az irodalmi folyóiratuk kritikarovatának szerkesztője. Ha saját magáról olvas kritikát, mennyire tudja objektíven kezelni?

Jenei László: Mivel 27 éve így-úgy lapot csinálok, s nagyon sok éve kritikákkal dolgozom, általában kiszúrom, hogy hol tévednek, de efölött át kell siklani. Bírálat esetén az író részéről nincs helye helyreigazításnak. Szakmai mélyütések, ügyetlenségek előfordulhatnak, hál’ istennek íróként eddig alig ért engem ilyen, pozitívan fogadták a könyveimet. Sőt, a Lyukóvölgyben játszódó nagyregényemet, a Blueboxot – és ezt én álszerényen elő is tárom – remekműnek nevezték. Az írónak meg kell próbálnia megtalálni azt a javaslatot a kritikában, ami előremutat. Ha a kritika jól van megírva, csak az zökkentheti ki a szerzőt, ha az alapvető írói szándékot rosszul méri fel.

Tudna saját művéről kritikát írni?

Jenei László: Nem, az igen bűnös dolog lenne.

Elméletileg?

Jenei László: Érdekes gondolatkísérlet, mert minden szövegnek sokféle olvasata létezik. És lehet ugyanannak a szövegnek több logikus, adekvát olvasata is. De már csak ezért sem tudnék, mert én ugyanazt mondanám el, amit íróként megírtam, csak más nyelven. Ugyanakkor egy kritikus megláthat a könyvemben sok mást, belső összefüggéseket, gondolatritmusokat, amire igazándiból nem figyeltem föl, mert azok ösztönösen alakultak. Ezek tulajdonképpen az írás utólagos örömei. A jó kritikus rámutat ezekre a fel sem ismert, belső összefüggésekre. Olyan ez, mintha meg­gyónnék valamit és másra kapnék penitenciát.

Nagyon későn, 38 évesen kezdett írni. Mi az, amitől átlépett a másik oldalra?

Jenei László: Észrevettem, hogy nagyon sokat olvasok a 15. századról, az akkori Rómáról. És valamiért elkezdtem jegyzeteket készíteni. A 7. füzetben sem volt még nyoma a szépirodalomnak, még aludt a nagy stiliszta, és az a bizonyos, félig kóros állapot, az írásdüh sem volt meg bennem. Aztán egyszerűen megmozdult valami, egy kép jelenetsorrá vált, és az már leírható. Nem tudom rekonstruálni, pontosan hogy volt, annyit tudok, hogy ezt az egyetlen jelenetet láttam meg, amire következett egy újabb, leírtam, és attól kezdve, mint egy megszállott, nagyon rövid idő alatt megírtam az egész regényt. Akkor annak szép sikere volt. A legjobb folyóiratok elérhetővé váltak, több kiadóm volt, a régi Jelenkor, a Kortárs Kiadó, a helyi Bíbor stb., de a mostaninál, a Librihez került Jelenkornál érzem magam a legjobban. És amikor ez már megvan, mármint az íráskészség, s mint egy organizmus, fejlődik magától, adódik a többi műfaj, a tárca, azt is nagyon megszerettem, majd jöttek az esszék. A világirodalom női irodalmi hagyományairól írtam egy kötetnyi esszét, kiváló lapokban jelentek meg.

Második regénye, a Szarvas a temetőben, a ’30-as évek Miskolcán játszódik. Azt a regényt is hasonló, hosszú hónapokig tartó kutatómunka előzte meg, teljesen beleásta magát abba a korba. A regény, regények megjelenése után el tudja-e engedni a felhalmozott tudásanyagot?

Jenei László: Mentális korlát nálam, hogy kicsit feledékeny vagyok, valószínűleg az agyam védekezik és kitörlődnek dolgok. Ez extrém helyzetekbe sodor néha, előfordult, hogy egy frissen elkészült könyvem bemutatóján nem jutottak eszembe a szereplők nevei, ez enyhén szólva komikus. A Szarvas a temetőben című regényemet Ferenczi Sándor, a Miskolcon született neves pszichoanalitikus, Freud munkatársa miatt írtam meg. Amilyennek ő láthatta, talán valóban olyannak láttam sokszor én is a várost. A könyv megjelenése óta is kerülnek elő képek, dokumentumok, ezeket örömmel továbbítom is a világ minden táján praktizáló Ferenczi-kutatóknak, én inkább már csak ketyegek a háttérben. Nem mint írót izgat, hanem mint lokálpatriótát. Ezek a regénybeli történetek, emberi drámák, kapcsolati hálók számomra lezárultak, nem folytathatók már.

Harmadik regénye, a Bluebox főként Lyukóban játszódik, ahol sok időt tölt. Hogyan jelenik meg ez a helyszín a könyvben?

Jenei László: Ott él édesanyám a hegytetőn, az erdőszélen, a Bükk kezdődik a telekhatárnál. Erdei madarak, vaddisznók, csodálatos vidék. Illetve most már nem az. Maga a regény a felfogásom szerint egy pusztulástörténet. A ’70-es évektől van ott ingatlanunk, és bár több telket is megvásároltunk, ezek az ismert körülmények miatt teljes egészében elvesztették az értéküket. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt a leírhatatlan helyszínt meg kell őrizni. Én igyekeznék, csak kellene a város részéről a kölcsönösség akarása. Meg kell őrizni, bízva egy olyan időszakban, amikor ismét az a mesés természeti szépsége lesz a meghatározó, mint amit a gyermek- és fiatalfelnőtt-koromban bevéstem. Annak, aki a belvárosban lakik, az ilyen hely a kilépés, a határátlépés lehetősége, a betonból ki a fák közé. Most ennek a helynek egy másfajta határátlépés kifejezett veszélyei is meghatározzák a státuszát. Sajnos, ez így van, a terület a perifériára sodródott, pusztulásnak indul. Én ezt, a magam módján, megírtam. Karaktereknek adtam lehetőséget, beszéljenek, férfiaknak, nőknek vegyesen, olyanoknak, akik valamilyen módon igyekeznek megbirkózni az adott helyzettel, jórészt sikertelenül. Beáll valamiféle torzulás ezekben a személyiségekben. A kilátástalanság ellen nincs mit tenni. Nincs motiváció, nincs innováció, akaraterő, kitartás, kifosztottak a belső energia­készletek. Civil akarat van, várospolitikai elszánás kellene a razziákon túl. Olvastam egy 2013-as területfejlesztési koncepciót, mely egy 2011-es felmérésen alapult. Maholnap 2017-et írunk.

Lyukó egyre rosszabb állapotban van, a régi házakat széthordták, a város más részeiről kiköltöztetett emberek nagyrészt ott húzzák meg magukat. A szavaiból mégis azt érzem, szeret ott lenni. Jól érzem?

Jenei László: Több nagytestű kutyánk van, amikor édesapám élt, 9-10 is volt, van puskám, pisztolyom, néha lőgyakorlatot tartunk. De ezekkel a paraméterekkel rendelkezhet mindegyik ott élő. És nem erre kellene berendezkednünk. Olyanok leszünk, mint egy bunkerrendszer, melynek járataiban felderítetlen motivációkkal bóklásznak az emberek. A magánynak, az árvaságnak, a kiszolgáltatottság érzésének egy olyan foka alakul ott ki, amibe jobb bele sem gondolni. Ráadásul ez egy egészen sajátos magány. Ennek a jeleit, jegyeit, következményeit igyekeztem számba venni a regényben. Mondhatnák, hogy ez majdnem az, mint amikor valaki foglya lesz az avasi lakótelepen egy hetedik emeleti lakásnak, és csak les ki az ablakból a szemközti bérházsor egyik megvilágított ablakára. De ez annyiban másféle magány, hogy nem valamiféle emberi zűrzavar közepette, hanem látszólag a természetben, annak kiirthatatlan, szerves szövedékében működik, s ez sajnos elvezet a természetesség fogalmához. És most nem holmi növényzeti örökségről beszélek, hanem – bocsánat a nagyképű szóhasználatért – az emberi psziché térképéről. Jung az álmokban találta meg ezt a térképet, én egy regényben véltem megközelíthetni. Egyébként ajánlom mindenkinek, kivonulni a természetbe, és ott megpróbálni a mai mediatizált, urbanizált énünket egy kicsit felüdíteni, visszavezetni a gyökerekhez. Annyi biztos, hogy jelenleg nem Lyukó ehhez az ideális helyszín.

Itt a karácsony. Hogyan telik majd az ünnep?

Jenei László: A szerkesztés és az írás is egész embert kívánna. De nem unalmas ez? Nem. A szeretteim árnyalják ezt a véleményemet. Ők elvárnak és én elviselek bizonyos tartamú, érzékelhető szünetet. Mondjuk, mint a karácsony. Konkrétan ez a szünet számomra is különleges. A karácsony talán az egyetlen szál, ami köt valami meghatározatlan érzelmekkel telített, közösségi eseményhez. Az utolsó formula, aminek még a kifutott készletét is elfogadom. Aztán megy minden tovább, talán egy óra sem telik el ezzel a nagy átitatottsággal. Tennivaló van bőven, rengeteg a kézirat, amivel foglalkoznom kellene, könyvek, amiket állandóan hoz a futárszolgálat a kiadóktól, nem győzöm olvasni. A munkámból adódik, hogy sokat vagyok egyedül, és ezt én egészen perverz módon szeretem. De természetesen megpróbál az ember, még ha nem is érzi igazából át ennek az ünnepnek a befogadó, civilizatorikus voltát, részt venni benne. A szeretet, az együttlét ünnepe a legnagyobb próbatétel, meg lehet tudni, mit vesztettünk, mire vagyunk képesek.

Hajdu Mariann

Névjegy

Jenei László