„Nem gondolom, hogy ez bárkinek annyira egyszerűen menne”

Miskolc - Pályán lenni. Megérkezni valahová. És már nem az a kérdés, hogy van-e tehetség. Hanem, hogy működik-e. Interjú: Feczesin Kristóf színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának új tagjával.

„Gyerekként sokkal inkább úgy gondoltam rá, mint a csodák birodalmára. Hogy ebben a természetesnek, magától értetődőnek ható teljesítményben mennyi munka van, azt a gyermek nem tudja.” Feczesin Kristóffal beszélgettünk.

Mindig azt éreztem, vagy ezt csinálom, vagy semmi mást." Feczesin Kristóf

Új társulati tag, de dolgozott már itt.

Feczesin Kristóf: Az előző évad előtt, június végén hívott fel Szabó Máté, az akkori megbízott igazgató, hogy egy kis szerepre kellenék Miskolcra, a Nagy Romulus című előadásba. Utolsó éves egyetemista voltam, nem hívtak sehova gyakorlatra. Megörültem az ajánlatnak. Aztán nagyon jó élmény volt itt dolgoznom. Igaz, csak egyetlen szerepre hívtak, ezért is ért kellemes meglepetésként, hogy a következő évadra szerződést ajánlottak. Mert megszerettek. Én is megszerettem ezt a színházat.

Miből táplálkozott a jó érzése?

Feczesin Kristóf: Abból az időszakból Keszég László felszabadult próbamódszereit említeném. A nagy Romulusban dolgoztunk együtt. Mindig igyekszik a próba hangulatát oldottá tenni. Megnevettet minket, hogy a görcseinktől megszabaduljunk, és nyugodtan tudjunk dolgozni.

Görcsöl? Mitől?

Feczesin Kristóf: Új közegben nekem először egy kicsit mindig nehéz.

De hát a szakmájának az alapja a megmutatkozás.

Feczesin Kristóf: Ez igaz. Az exhibicionizmus bennem is megvan: kitenni magam a porondra, hogy engem nézzenek és hallgassanak. Inkább egy új társaságba, ez esetben társulatba megérkezés a gond. Hogy kik a többiek. Különböző korosztályok, máshonnan jöttek, mint én. Összeszokott csapat – ezzel az érzéssel, a beilleszkedés nehézségeivel minden új munkahelyen szembesülnöm kell.

Erre nem készít fel az egyetem?

Feczesin Kristóf: Nem erre készít fel. Ez nálam alkati kérdés is: időre van szükségem, hogy bízzak másokban. A miénk érzékeny szakma, mindenki a saját érzéseit, a saját gondolatait próbálja előbányászni, hogy megmutathasson valamit a közönségnek. Nyilván, ez a szakmánk, de nem gondolom, hogy ez bárkinek annyira egyszerűen menne. A próbák közben is sérülékeny állapotban vagyunk.

Mivel lehet elnyerni a bizalmát?

Feczesin Kristóf: Leginkább talán azzal, ha valaki szakmailag meggyőző. Nem arról van szó, hogy azt várom, lenyűgözzön, de sokszor érzem azt – talán mert még fiatal vagyok –, hogy vannak színészek, rendezők, akikre felnézek. Könnyebben megy, ha olyan közegben találom magam, ahol lehet tanulnom, és ahol befogadó a viszonyuk az irányomban. És ahol bíznak bennem. Ez például nagyon fontos váltás az egyetemhez képest: itt azt mondják, „tudjuk, tehetséges vagy, és megadunk mindent, hogy megmutathasd, amit tudsz”. Az egyetemen még sokszor az van, hogy az ember fél a kirúgástól. Az önmarcangolások ideje volt ez: eléggé tehetséges vagyok-e hozzá, hogy itt lehessek, eleget dolgozom-e. Itt az adta a jó érzést, az bátorított, hogy bizalmat kaptam. Azt érezhettem, hogy én is érek valamit.

Valóban félt, hogy kirostálják az egyetemről?

Feczesin Kristóf: Persze. Szerintem nincs olyan diák, aki az öt év alatt soha ne tartana ettől.

Ön például miért? Tudatosan és régóta színésznek készült. Az egyetemen jó tanárai voltak.

Feczesin Kristóf: Nehéz ezt megértetni azokkal, akik nincsenek benne. Nagy a terhelés. Az összezárt, állandóan egymással dolgozó emberek között mély feszültségek alakulhatnak ki. Rengeteg mindennek kell megfelelni, hatalmas tehetségű tanárok előtt kell bizonyítanunk. Az ember nem képes öt éven át, folyamatosan, száz százalékon teljesíteni.

A színészet az, mint aminek a pályára készülve elképzelte?

Feczesin Kristóf: Gyerekként sokkal inkább úgy gondoltam rá, mint a csodák birodalmára. A nézőtérről csak az előadás és a mese látszik. Hogy ebben a természetesnek, magától értetődőnek ható teljesítményben mennyi munka van, és hogy akkor is meg kell csinálni, ha semmi kedve hozzá az embernek, azt a gyermek nem tudja.

De azért van olyan, amikor tényleg olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik?

Feczesin Kristóf: Igen. Ha olyan előadásban és olyan szerepet játszom, aminek látom az értelmét is, és van számomra értéke. De akkor is ki kell állni a színpadra, ha akár a szerepemmel vagy az előadás nézeteivel nem értek egyet – akkor is meg kell csinálni. Úgy állok ehhez, hogy most jöttem ki a pályára. Ami van, azt szerényen és alázattal szeretném csinálni. Leszűröm a tapasztalatokat. Szép lassan formálódik, hogy mik a vágyálmok, és mik a kötelezettségek.

Mit jelent az ön számára ez a szakma?

Feczesin Kristóf: Ezen én is sokat gondolkozom. Mindig azt éreztem, hogy vagy ezt csinálom, vagy semmi mást. Tényleg, kutattam azelőtt, mi érdekelne még. De semmi más nem jutott az eszembe.

Azóta se?

Feczesin Kristóf: Nem igazán. Ebben boldog vagyok. Nagy örömöm, hogy összejött, hogy a gyerekkori dédelgetett álmom valósággá kezd válni.

Mi az, amit kifejezetten szeretne elérni?

Feczesin Kristóf: Nagy és ismert színész szeretnék lenni. (nevet)

Jó a startja ehhez?

Feczesin Kristóf: Tökéletes. Itt rengeteg előadás készül, nagyon sok műfajban. A fiatalok sok lehetőséget kapnak, nem érzem úgy, hogy parlagon hagynak. Vonzó például, hogy különböző méretű terekben dolgozhatunk. A nagyszínpad teljesen másfajta játékmódot követel meg, mint a Kamara vagy a Játékszín. Nem mindegy, hogy hatszáz vagy ötven embernek játszunk.

Azt gondolnám, a színész mindenhol ugyanúgy színész – saját magából fogalmazza a szerepét.

Feczesin Kristóf: Gondolatiságában ugyanúgy építkezik, de más eszközöket használ egy intim térben és mást ott, ahol azért is meg kell dolgoznia, hogy egyáltalán észrevegyék a térben.

Bujdos Attila

A tények

Előadások, amelyekben a miskolci közönség Feczesin Kristófot láthatja:

A szakmai nagyjai

Honnan a tekintélytisztelete?

Feczesin Kristóf: Ez összefügg a gyerekkori vágyálmommal. Már kis koromban is sokat jártam színházba a szüleimmel, láttam a szakmai nagyjait a színpadon, és nagyon inspiráltak engem.

A szülei terelgették erre a pályára?

Feczesin Kristóf: Nem terelgettek. Nem voltak ellene sem. Sejtették, hogy a színész szakma nem a legjövedelmezőbb, és nem tudhatták, mennyire biztos ez az egész. Amikor felvettek, nagy volt az öröm. Anyukám megfogadta, hogy beleugrik a kerti medencébe az ugródeszkáról. Nem tette meg, fél a magasban. De azért a széléről belehuppant a vízbe.

Milyen a jó színész?

Feczesin Kristóf: Van, aki egy jelenettel szinte semmit nem dolgozik, de a kisujjából kirázza. A másik hiába elemzi szét az egészet, gyakorol és tanul hozzá, mégsem adja meg azt a könnyedséget, amit az ösztönösség szülhet. A legjobb nyilván, ha mind a kettő megvan. Én talán az ösztönösségre szavaznék. De nem merném határozottan azt állítani magamról, hogy ebbe a kategóriába tartozom.