2016.10.01. 21:28
A zene - az élet...
<strong><em>Utánanéztem, mi mindennek van manapság világnapja. Mondhatom, az év majd’ minden napjára esik egy valamiről megnevezett jeles nap: van az emigránsoknak, az esélyegyenlőségnek – az állatoknak, a tojásnak –, az egészségnek, a munkának, a földnek, a házasságnak, a békének, költészetnek, de még az imának is. </em>Balásné Molnár Ildikó írása.</strong>
Utánanéztem, mi mindennek van manapság világnapja. Mondhatom, az év majd’ minden napjára esik egy valamiről megnevezett jeles nap: van az emigránsoknak, az esélyegyenlőségnek – az állatoknak, a tojásnak –, az egészségnek, a munkának, a földnek, a házasságnak, a békének, költészetnek, de még az imának is. Balásné Molnár Ildikó írása.
Milyen jó, hogy voltak gyermekkoromban olyan tanárok, akik megismertették, megszerettették velem a zenét.
Yehudi Menuhin kezdeményezésére 1975-ben október 1-jét a zene világnapjának kiáltották ki. Jó világnap, mindennap „ünnepeljük”. Ősidők óta életünk része a zene: ébreszt és álomba ringat, sír és jajveszékel, vígasztal és feloldoz, örvendezik és ujjong.
Tulajdonképpen mi a zene? A zene az élet szükséglete, mint a víz vagy a levegő. Táplálék. Lelkünk tápláléka: mindennapi kenyerünk.
Egy csodálatos, megfoghatatlan anyag – a szerzőnek és az előadónak önkifejezése, kitárulkozása, vallomása, hangulata, mely utat talál a fülön át a hallgatósághoz: gondolatot ébreszt, szívtől szívig szól, lélektől lélekig hatol.
Tisztelet az évezredek kiváltságot kapott tehetségeinek, hogy egy olyan örökséget mondhatunk magunkénak, aminek megismeréséhez egy emberöltő nem elég. Ez a kincs mindenkié.
Milyen jó, hogy voltak gyermekkoromban olyan tanárok, akik megismertették, megszerettették velem a zenét. Milyen jó, hogy felnőttként volt szerencsém olyan egyéniségekkel találkozni, akik megtanították megérteni a zenét, olyan eszközök birtokába juttattak, amivel közvetíthetem a zenét a hallgatósághoz.
Milyen jó, hogy vannak felnőttek és gyerekek, akik szabadidejükben elmennek egy közösségbe énekelni, ahol jól érzik magukat, élményeket kapnak és adnak, elfogadják egymást és engem is. Megbíznak bennem mint zenészben és úgy is, mint emberben. Igen, a zene összetart, közösséget épít, megértővé, elfogadóvá tesz… Békességet ad.
A legcsodálatosabb pedig az, hogy nem egyedül én, nem is egy hangszer által, hanem egy közösséggel együtt közvetíthetem a zeneszerző üzenetét. A kotta hangjai mögé az én érzéseim, az én értelmezésem, az én szívem, az én lelkem kerül, ami kiegészül, sőt meghatványozódik a kórustagokéval – ez a csodálatos egység jut el a hallgatósághoz.
A zene – az élet… Amikor a mackóhangú elsősből csengőhangú gyermek lesz, és mint a szivacs, szívja be a tudást és a zene birodalmából még többet és még többet akar….amikor egy egyszerű kánon olyan élményt ad, hogy még egyszer, még egyszer, még egyszer énekeljük! Amikor becsengetéskor kinyitva a terem ajtaját egy osztály énekszóval, furulyázva fogad… Amikor a kirepült tanítványok összeállnak énekelni saját, aztán mások örömére is, és jólesik, hogy még számítanak rám… Amikor részese lehetek egy gyermek magasra ívelő zenei pályafutásának, amikor az operáját taníthatom a kórusnak, aminek egykor ő is tagja volt… Milyen jó is az, hogy eljön az az idő, amikor büszke lehetek a tanítványaimra és felnézhetek rájuk… Igen, ezt is a zene adja.
Legyen a zene mindenkié!
