2016.07.16. 11:23
Dr. Ökrös Ilona: "Számomra az orvoslás arról szól, hogy segítek az embereknek"
Miskolc - „Nincs fontos vagy kevésbé fontos orvosszakma. Mindig az a fontos, amilyen betegsége van a betegnek.” Az Észak-Magyarország interjúja dr. Ökrös Ilona intézetvezető főorvossal.
Miskolc - „Nincs fontos vagy kevésbé fontos orvosszakma. Mindig az a fontos, amilyen betegsége van a betegnek.” Az Észak-Magyarország interjúja dr. Ökrös Ilona intézetvezető főorvossal.
Az idei Semmelweis-nap alkalmából dr. Ökrös Ilonát, a B.-A.-Z. Megyei Kórház Sürgősségi, Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézetének vezetőjét a miniszter Batthyány-Strattmann-díjban részesítette.
Csak közösségben lehet gyógyítani. A mi szakmánk különösen erről szól. Dr. Ökrös Ilona
- Kezdjük a gyökereknél!
Dr. Ökrös Ilona: Igazi első generációs értelmiségi vagyok. Tiszalökről származom. Kutatva a gyökereket, elmondhatom, több mint száz évre visszamenőleg földműveléssel foglalkozott a családunk. Amikor az idén egy másik megtiszteltetés ért, a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság kongresszusán megkaptam a Pro Anaesthesia et Therapia Intensiva címet, ezt ott is kiemeltem. Bár a szüleink nem voltak értelmiségiek, de nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik taníttatására. Így lett belőlem orvos, a bátyámból külfejtéses bányamérnök.
- Meg lehetett ehhez szerezni az alapokat Tiszalökön?
Dr. Ökrös Ilona: Helyben adott volt egy jó falusi iskola és egy jó gimnázium. A középiskolai biológia-tanárnőm meglátta bennem a lehetőséget. Hogy miért választottam az orvosi hivatást, máig nem tudom, de emlékszem, tizenhárom éves voltam, amikor megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek. Én rávágtam, hogy orvos, és attól kezdve tudtam, hogy az akarok lenni.
- Sima volt a bejutás az orvosira?
Dr. Ökrös Ilona: Igen, különösen úgy, hogy negyedikes koromban harmadik lettem az országos biológiai középiskolai tanulmányi versenyen, így biológiából nem kellett felvételiznem. Pedig lehetetlenségnek tűnt számomra. Milyen kicsinek éreztem magam a verseny kezdetén kis falusi gimnazistaként a nagy nyíregyháziak között!
- És akkor egyszer csak ott volt Debrecenben, az egyetemen!
Dr. Ökrös Ilona: Nagyon szeretek tanulni, mind a mai napig. Az egyetemen az ismeretek megszerzése önmagában örömmel töltött el. Szemészetből tudományos diákköri tag voltam, harmad-negyedévben első díjas dolgozatunk volt.
- Miért pont szemészetből írta?
Dr. Ökrös Ilona: Nem tudom a választ, nem tudatos választás volt, inkább csak sodródtam.
- Miskolcra is?
Dr. Ökrös Ilona: A férjemmel jöttem.
- Ezek szerint az egyetemi évek alatt azért férjhez is ment.
Dr. Ökrös Ilona: A későbbi férjemmel (dr. Nagy Géza, a MISEK főorvosa – a szerk.) másodéven ismerkedtünk meg. Ő eredetileg is miskolci, én követtem őt ide. Bár később elváltak útjaink, én Miskolcon maradtam. Ahol csak alkalom nyílik rá, el szoktam mondani: Szabolcs megyei vagyok, de Borsod és Miskolc a választott szűkebb hazám. Én szerintem egyébként az egyik legjobb nagykövete lettem ennek a megyének és ennek a városnak. A Tokaji borvidék, a történelmi–irodalmi hagyományok mellett attól vagyok leginkább elkötelezett, hogy sok nehéz sorsú embert ismertem meg. Láttam, hogy a kilencvenes években hogyan megy tönkre a nagyipar, s hogy ezt mennyire megszenvedik a családok, az egész térség. Nagy lokálpatrióta lettem.
- A szemészeten kezdte…
Dr. Ökrös Ilona: Igen, de mindössze négy hónapig. Éreztem, hogy valamilyen tágabb szakterületre lenne szükségem. Az új szakterületemen pedig megtaláltam az összes szakmát. Úgy tartom, nincs kicsi vagy nagy, fontos vagy kevésbé fontos orvosszakma. Mindig az a fontos, amilyen betegsége van az adott betegnek. Itt, a kórházban hallottam először arról, hogy létezik aneszteziológia és intenzív terápia, így az első gyermekem születése után határoztam el, hogy szakmát váltok. Aztán (tizennyolc hónappal az első után) jött a második gyermek, s akkor egy ideig a háziorvoslásban gondolkodtam. Igaz, két véglet, de annak is megvan a nagyszerűsége, ha az ember jól csinálja: több ezer ember egészsége felett őrködni tiszteletre méltó feladat. Ez a másik, amely mellett kikötöttem, kétségtelenül az orvosi ellátás egyik igen magas szintje.
- Két kisgyerek mellett nem lehetett könnyű a tanulás.
Dr. Ökrös Ilona: Egy segítő család, nagyszülők álltak mögöttem, akik a gyermekek napi ellátásában mindenben segítségemre voltak. A gyermekek pedig közel álltak életkorban egymáshoz, lényegében együtt nőttek fel, és ma is nagy testvéri szeretet van közöttük.
- Ráadásul a munkán és tanuláson túl ott volt még az osztályalapítás!
Dr. Ökrös Ilona: Még adjunktusként én kaptam meg 1990-ben az intenzív osztály kialakítására és vezetésére a felkérést.
- Előtte mi volt?
Dr. Ökrös Ilona: Nem volt osztály, csak műtéti altatás, és minden osztályon voltak egyes ágyak, amelyeken az intenzív ellátást igénylő betegeket fektették. De szervezett intenzív ellátás nem volt. Meg kell jegyeznem, hogy dr. Dobos Ágnes osztályvezető főorvosomtól nagyon sok támogatást, bizalmat kaptam. 1990-ben megalakult tehát az önálló intenzív terápiás osztály, 10 ágyon. Nagyon szép időszak volt, nyugalmasabb, mint most. Hozzáteszem: nem volt még akkor annyi intenzív ellátást igénylő beteg sem.
- Mi az oka a növekedésnek?
Dr. Ökrös Ilona: Az elmúlt huszonöt év alatt fejlődött az orvoslás, és megnőtt az élettartam is. A belgyógyászat (kardiológia, angiológia, diabetológia) fejlődése következtében több betegséggel élhetnek tovább az emberek. A sebészeti technikák, a koronária- (koszorúér-) ellátás előrehaladása folytán is hosszabbodik a betegek élete. Mindez nálunk is lecsapódik, s mi is tovább tudjuk életben tartani a (például gerinc- vagy agyműtött, balesetet szenvedett) betegeket, vagy jobb, ha úgy fogalmazok: megteremteni az esélyt az életre.
- Elégedett a feltételekkel?
Dr. Ökrös Ilona: Ebben a kórházban sem dúskálunk az anyagi javakban, de valahonnan mindig meglett, ami az ellátáshoz kell. Ezáltal saját személyemben is megkaptam azt a lehetőséget, ami a szakmai fejlődéshez szükséges. Ezért is szeretek ebben a kórházban dolgozni. És azért is, mert itt él a szakmai összefogás. Ha adódnak is ellentétek, a súlyosabb eseteknél, például egy nagyobb balesetnél, ezek teljesen háttérbe szorulnak.
- Mondhatni töretlen fejlődést élt meg itt?
Dr. Ökrös Ilona: Abban mindig biztos voltam, hogy a kitűzött céljaim szervezésben, betegellátásban jók, de voltak jelentős hullámvölgyeim. Vannak emlékeim egy-egy beteg elvesztéséről. Amikor abban a pillanatban úgy gondoltuk, hogy mindent megtettünk, utólag azonban rá kellett jönnünk, hogy esetleg mégsem. Nem a nemtörődömség volt az ok, hanem hogy adott pillanatban talán nem jól ítéltük meg a helyzetet, s nem a legjobb döntést hoztuk. Márpedig a mi szakmánkban késlekedés nélkül kell dönteni. Persze, minden ilyen esetet elemezni kell, hogy legközelebb az a hiba ne ismétlődhessen meg.
- Azt tudom: önmagával szemben maximalista. Másokkal is?
Dr. Ökrös Ilona: Azt mondják, hogy igen. De én otthonról azt hoztam: a munkát el kell végezni, és a jól végzett munka az alap. Tudom, vezetői hiányosságom, hogy nem tudok dicsérni. Aki itt dolgozik mellettem, az tudja, hogy ha bírálok, annak az az oka, hogy jót akarok a betegeknek. A munkatársaimnak segítek, oktatom őket, ám ha valamelyikük hibás, azzal szembesítem. Elvtelenül nem lehet élni, dolgozni, osztályt vezetni.
- Mit jelent Önnek a Batthyány-Strattmann-díj – az egészségügyben dolgozók elérhető legmagasabb kitüntetése?
Dr. Ökrös Ilona: Annyira szívet melengető volt! A kórház terjesztett fel, s amikor kihirdették a Semmelweis-napon, olyan vastapsban volt részem, amin érezni lehetett, hogy az nem egy udvarias taps, hanem mélyről fakad. Sok korábbi kétségemet, rossz napjaimat, amelyek harmincnyolc évi „orvoskodás”, vezetés során értek, ellentételezte. Azóta sem győzöm fogadni a gratulációkat, amelyekért ezúton is szeretnék köszönetet mondani.
- Abban, hogy a szűkebb szakmája is elismerte a munkáját, s hogy az osztálya országosan elismert lett, szerepe lehet annak, hogy élen járnak a szervátültetéshez szükséges szervek biztosításában, holott nem kis szakmai, szervezési feladatot jelent.
Dr. Ökrös Ilona: Számomra az orvoslás arról szól, hogy segítek az embereknek, ide tartozik a szervkivétel is. Sok olyan emberrel találkoztam, akinek az élete attól függ, hogy kap-e szervet. Jó másfél évtizede halt meg egy harmincnyolc éves férfi beteg, ha lehunyom a szemem, látom, a kórterem jobb szélső ágyán feküdt, akiről akkor is tudtam, hogy nem kellene meghalnia, „csak” egy szívet kellene kapnia… Én 1986–87-ben hallottam először a szervdonációról, s engem nagyon megfogott. A többiek pedig jöttek utánam. 1990-től rendszeresen biztosítunk szerveket, azóta négyszer részesült kórházunk az „Életet adó kórház” kitüntetésben.
- „Jöttek utánam…” Akkor ez egy jó közösség?
Dr. Ökrös Ilona: Csak közösségben lehet gyógyítani. A mi szakmánk különösen erről szól. Naponta 15–18 műtőt szolgálunk ki, ami napi 80 tervezett műtétet jelent. Ha csak az aneszteziológiát veszem, évente 18 ezer beteg megy át a kezünk alatt. Ez egy nagyüzem, amely nagy szervezést, szakmai tudást és lendületet igényel az egész kollektívától. Újraéleszteni sem nagyon lehet egyedül, de gyógyítani csak közösségben lehet.
-Már említette, hogy egy intézeten belül működik már az aneszteziológia, a sürgősségi és az intenzív terápiás osztály. Ezt az intézetet is Ön szervezte meg, s vezeti azóta is.
Dr. Ökrös Ilona: Igen, az intézetvezetővé válásom azzal a nagy ritkaságnak számító eseménnyel járt, hogy még „élőben” átadtam az osztály vezetését dr. Szedlák Balázs főorvosnak, amire felkapta a fejét az egész szakma. Én azonban úgy gondoltam, hogy ő egyrészt megérett rá, másrészt pedig huszonegy év után elkel az új szellem.
- Mennyire elégedett az intézet tevékenységével?
Dr. Ökrös Ilona: A Csillagpont kialakításának része volt a sürgősségi ellátás megteremtése, mely azelőtt a kórházban ilyen szervezettségben nem működött. Jelenleg ott tartunk, hogy még csak a Semmelweis kórház területi illetékességű betegeit fogadjuk, a sajátunkét nem. Közben átkerült úgyszólván a teljes sebészet a másik kórházból, átvettük a szülészeti aneszteziológiát, tehát más feladat volt elég. Ha nem jön újabb, akkor úgy két év múlva talán egységes egésszé válunk. De egyelőre az építkezés stádiumában vagyunk. A mi kórházunk egy óceánjáró, nem egy kis fregatt, ami azzal jár, hogy lassan fordul.
- Mennyiben akadályozza a mozgást a létszámhiány?
Dr. Ökrös Ilona: Gyakori, hogy aneszteziológus miatt nem tudnak operálni, de az intenzíves, a sürgősségi orvos is kevés, ugyanígy a szakdolgozók létszáma is inkább csökken. Reménykedünk.
- Ennyi teher, munka, felelősség mellett jut idő a kikapcsolódásra? Egyáltalán: mi az, ami képes kikapcsolni?
Dr. Ökrös Ilona: Számomra a munka nem teher, ugyanakkor nyilván nem lehet folyamatosan dolgozni. Amikor az osztályvezetés mellett ügyeltem is, a folyamatos szellemi és fizikai terhet három hétig-egy hónapig bírtam. Utána néhány napra el kellett mennem akár szakmai, akár magánkikapcsolódásra. Az igazsághoz tartozik, hogy csak akkor tudok igazán kikapcsolni, ha valahol külföldön vagyok. Különben mindig valami „kórházas” dolgon jár az eszem.
A naponkénti kikapcsolódásom, hogy minden este olvasok valamit, szépirodalmat, történelmi dolgokat, verset, mesét. Most már több a szabadidőm, eljutok színházba és koncertekre is. A húsz év alatt pár dolog kétségtelenül kimaradt az életemből, a fiaim nemrég ki is nevettek, amikor rákérdeztem, hogy mi is az az AC/DC. A Kispál és a Borz, illetve a Kiscsillag zenéjével is csak nemrég ismerkedtem meg.
Névjegy: Dr. Ökrös Ilona
