2016.06.05. 15:59

A bábos előbújt a paraván mögül…

Egerlövő - „Soha nem bántam meg, hogy 30 éve bementem egy meghallgatásra a Csodamalom Bábszínházba.” Interjú: Kiss Mariannával, a Tekergő Bábszínház alapítójával.

„Nem szokásom kérni, de most a segítségetekre van szükségem” – kezdte Facebook-bejegyzését nemrégiben Kiss Marianna, a Tekergő Bábszínház alapítója, bábosa. Mint írta: közel nyolc éve találta ki és hozta létre utazó bábszínházát, de mára úgy hozta az élet, hogy vagy megszűnik a munkája, azaz az élete, vagy küzd tovább. Marianna nem pénzt kért, hanem munkát, fellépési lehetőséget, abból ugyanis egyre kevesebb van. Ennek kapcsán beszélgettünk a bábossal még a gyermeknapot megelőzően.

Nekem a szakmám jelenti a mindent. Csodálatos érzés a közönség szeretete." Kiss Marianna

Mi vezetett odáig, hogy kiírtad a Facebookra a segítségkérést?

Kiss Marianna: Egyéni vállalkozó vagyok, amit keresek, abból a pénzből kell tankolnom az autóba, hogy a következő helyszínre eljussak. Abból a pénzből kellene kitermelnem a következő előadásom költségeit. Abból a pénzből kellene új hangfalat és mikroportot vennem. Abból a pénzből kell fizetnem a járulékokat, és abból a pénzből fizetem a rezsit és tartom el a családom. Ugyanolyan problémákkal küzdök, mint bárki más, csak éppen nekem nincs havi fix keresetem, ha nem jön előadás-felkérés egy hónapig, akkor bizony a munkám és családom megélhetése a tét. A facebookos bejegyzésem sem panasznak szántam, segítséget kértem. Én soha senkit nem kerestem meg, hogy „figyelj, haver, 20–30 éve ismerjük egymást, hozol nekem előadásokat és majd okosba megoldjuk”. Úgy voltam, vagyok vele, hogy aki akar, az úgyis megtalál. Persze tudom, hogy manapság így mennek a dolgok, de én úgy érzem, ettől sokkal több vagyok. Úgy érzem, értékes, amit csinálok, és tisztelem a közönségemet annyira, hogy olyan produktummal állok eléjük, amit szeretni fognak, megtapsolnak és sokáig emlegetnek. Mindezt teszem úgy, hogy töredékét kérem annak az összegnek, amit igazából elkérhetnék mint meseíró, rendező, bábkészítő, díszlettervező és persze színész, a 4–5, sőt akár 6 szerepemmel, amit megformálok egy előadás alatt. Az idén lesz nyolcadik éve, hogy saját színházammal járom az országot. Eddig nem voltak ekkora anyagi gondjaim, nagyon kevés a felkérés. Igaz, közeledik a gyermeknap és ilyenkor van munka, de utána is élnem kell valamiből a nyáron, mert szeptember még nagyon messze van.

Miért nincs felkérés, nem divat manapság a bábszínház?

Kiss Marianna: Nem, nem azért. Nagyon is szereti a közönség. Az a helyzet, hogy én óvodákba, iskolákba szeretek járni, ott ugyanis sokkal közvetlenebb kapcsolatot tudok kialakítani a gyerekekkel. De nagyon nehéz a szülőktől beszedni azt a pár száz forintot is, így többnyire akkor hívnak, ha van valamilyen elkülönített forrás. Nagyobb rendezvényekre is sikerül eljutnom, de sajnos túldíjazzák a különböző tévés tehetségkutatók szereplőit, akik valljuk be, tiszavirág életűek. Meg kell említenem még azt a nem elhanyagolható tényt is, hogy bizony a politika is beleszól abba, kit és mennyiért hívnak meg, milyen forrásokból finanszírozzák az amúgy nem minden esetben tartalmas vagy élvezhető produkciót. És már megint ott vagyunk, hogy nem a közönség a fontos. Én nem politizálok, én a gyerekek elkötelezett híve vagyok.

Mi történt azután, hogy segítséget kértél?

Kiss Marianna: Hihetetlen volt látni, hogy a reggeli Facebook-bejegyzésem után óráról órára hogyan nő a weboldalam látogatottsága. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki megosztotta. Sok barátom ajánlotta fel a segítségét, olyanok is, akikkel szinte alig tartom a kapcsolatot, de azért látjuk egymást a közösségi oldalon. Igaz, sokkal több felkérés egyelőre még nem jött.

Az országban hány olyan bábszínház működik, mint a tiéd, gondolok arra, hogy szinte mindent egyedül, a családdal készítesz?

Kiss Marianna: Biztosan nagyon sok, de azt tapasztaltam, hogy mindenki próbál többféle produkciót létrehozni. Van, aki a bábozás mellett verseket zenésít meg, vagy plusztevékenység még az arcfestés, játszóház vagy akár a bűvészkedés. Én csak ehhez értek, de mostanában komolyan elgondolkodtam, mi lehet az, amit még szívesen csinálnék.

És mi jutott eszedbe?

Kiss Marianna: Arra gondoltam, hogy valamilyen plusztevékenységet is hozzáteszek a bábozáshoz, kézműves foglalkozást, arcfestést. De néha 300–400 kilométereket utazunk az ország másik végébe, az előadással egybekötve egy egész napos program túl megterhelő lenne. Önmagában a bábozás is eléggé fárasztó, tekintve, hogy nekem több szerepet kell megformálnom, végigbeszélem az előadást, és folyamatosan feltartom a kezem. Ezért inkább megpróbálok a saját meséim mellett klasszikusokkal, népmesékkel bővíteni a repertoáromat, de természetesen maradok a magam egyedi, interaktív előadói stílusomnál.

Miért lettél bábos?

Kiss Marianna: Hm, … jó kérdés! Egészen véletlenül lettem bábos. 17 éves voltam, és nagyon rossz családi körülmények között próbáltam túlélni a felnőtté válást. Jött a lehetőség és én éltem vele. Az első pillanattól imádtam a munkám. Soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy 30 éve bementem egy meghallgatásra a Csodamalom Bábszínházba. Szerelem volt, első látásra.

Ezek után nehéz elhinni, hogy csak úgy fel tudtad volna adni, ahogy a posztban írtad.

Kiss Marianna: Hirtelen felindulásból írtam, de látva a rengeteg megosztást, rádöbbentem, hogy nem adhatom fel. Mindig optimistán állok a dolgokhoz, és igyekszem magam kirángatni a bajból, de most nagyon sok rossz dolog történt az életemben. Mégis úgy döntöttem, hogy nem adom fel, küzdök tovább a családomért és a közönségemért. Nekem a szakmám jelenti a mindent. Csodálatos érzés a közönség szeretete. Boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. El nem tudnám magam képzelni egy irodában vagy egy boltban eladóként. A játék kizökkent a hétköznapi gondokból, arra a kis időre más valaki vagyok.

Mitől jó egy bábelőadás?

Kiss Marianna: Ha az a közönségnek szól. Teljesen másképpen élik meg az előadást a mai gyerekek, mint harminc évvel ezelőtt. Mikor elkezdtem bábozni, klasszikus mesékben szerepeltem, mint például a Jancsi és Juliska vagy a Hófehérke és a hét törpe. Szigorúan a szövegkönyv szerint dolgoztunk. Akkoriban egy-egy előadás tovább tartott egy óránál és a gyerekek szépen végig is ülték. Manapság már lehetetlen lekötni őket 30 percnél tovább, ezért arra gondoltam, hogy bevonom őket a történetbe interaktív módon. A legnagyobb félelmem, hogy a gyerekek nem rám figyelnek, hanem elkezdenek beszélgetni. Vagy amikor másodszor megyek egy óvodába játszani ugyanannak a közönségnek, és nem emlékeznek rám. Szerencsére eddig egyik sem történt még meg velem.

Mit látott bábszínházban először a bábos?

Kiss Marianna: Óvodás voltam, amikor elvittek bennünket a Bulgárföldről a Szikra moziba egy bábműsorra. Nem tudom, miről szólt, csak arra emlékszem, hogy sokat nevettem. És ugye, mint sokan a korosztályomból, én is mindig néztem a Mazsola és Tádét. Mi még igazi bábfilmeket nézhettünk a fekete-fehér tv-n.

A Csodamalom Bábszínháznál kezdted. Mi van a régi kollégákkal?

Kiss Marianna: Három évtizede alakult a bábszínház, de senki nincs már ott azok közül, akik 1986-ban kezdték a szakmát. Vagyunk páran, akik saját bábszínházat csináltunk, illetve báboznak színházakban, de akad olyan is, aki civil szakmát választott. A lehetőségekhez mérten tartjuk a kapcsolatot, hiszen szerteszét vagyunk az országban. De kitaláltam, a 30 éves évfordulót meg kell ünnepelnünk. Valahogy el lettünk felejtve mint alapító tagok, és a mostani társulat azt az időpontot tekinti évfordulónak, amikor hivatásos lett a színház. Így nem is Miskolcon lesz a találkozó, majd igyekeznem kell egy mindenki számára megfelelő és elérhető helyszínt találni. Még a szervezés elején járok. Egyébként a bábszínház 1986 augusztusában alakult meg.

Van-e álmod, olyan előadás, amit nagyon szeretnél megcsinálni?

Kiss Marianna: Konkrét álmom nincs. Most dolgozom éppen egy új mesén, amit május vége felé már színpadra is akarok állítani. Utána a nyárra egy népmese-feldolgozáson kell törnöm a fejemet, ami nem lesz egyszerű. Igazi kihívás, hiszen a saját meséim után úgy kell egy átiratot színpadra állítanom, hogy abban ott legyek én is, de ne veszítse el a népmese jellegét sem.

A saját meséidből ki a gyerekek kedvence?

Kiss Marianna: Ahogy észrevettem, a negatív szereplőm, Sima Sámuel, a róka az, aki felé billen a mérleg. Kerülök minden agresszív mozzanatot, nincs verés a meséim végén, senki nem püföli el a rókát azért, mert meg akarta enni a kisegeret vagy mert szemetelt az erdőben. Mindemellett még vicces is. Bevallom, nekem is ő a kedvenc figurám.

Kell a gyerekeknek a bábelőadás, hiszen más ingereket kapnak a tévéből, az internetről?

Kiss Marianna: Mindenképp kell a bábszínház, hiszen nekünk, bábosoknak az a feladatunk, hogy színházat szerető felnőtteket neveljünk.

N. Szántó Rita