Személyes huszadik század: mi nem kérdeztünk, ők pedig hallgattak róla

Miskolc - A Magvető maga kereste meg első könyvénél az írót. Ő úgy fogalmaz: hazai viszonylatban ez egy amerikai álom. Interjú: Kováts Judittal, a Megtagadva és az Elszakítva című regények írójával.

Miskolc. Amikor Kováts Judittal, a Megtagadva és az Elszakítva című regények írójával találkozunk, az újabb könyvének témája kapcsán felvetem: tulajdonképpen én is érintett vagyok, de sajnos nem tudnám elmesélni, hogy miért és miként szakadt ketté édesanyám családja, s éltek tovább külön a határ két oldalán.

Ez bizony már a huszonnegyedik óra.

Kováts Judit

Valahogy gyermekként azt éreztem, hogy nem illik kérdezősködni, aztán pedig már nem is volt kitől.

Kováts Judit: A második regény megjelenése óta mindössze pár hónap telt el, de a reagálásokból arra döbbenek rá, hogy szinte minden családban van érintettség, élt vagy él olyan rokon, aki a Felvidékről jött ide, Magyarországra, vagy innen oda vitték, Szlovákiába. Miskolc elsődleges célpont volt a Kassa környékéről menekülők számára, sokan itt keresték az egzisztenciát, mások ide szöktek át rendszeresen a zöldhatáron, azért, hogy tanulhassanak… A Beneš-dektrétumokról nagyjából mindenkinek fogalma van, hiszen máig nem helyezték hatályon kívül, de hogy a jogfosztottság éveit miként élték meg a hétköznapokban az emberek, arról elég kevés az információnk.

Vajon miért?

Kováts Judit: Mi, az ifjabb nemzedék nem kérdeztünk, ők pedig nem beszéltek róla. Ám amikor 2007-ben ezekkel az idős emberekkel elkezdtem interjúkat készíteni, mintha felszakadt volna egy gát. A szocializmus idején nem volt tanácsos beszélni a jogfosztottságról, amikor pedig már lehetett volna (a rendszerváltás után már semmi következménnyel nem járt volna), akkorra felnőtt egy új nemzedék, az emlékek pedig távolra kerültek. Abban reménykedem, hátha a regény is segít valamelyest oldani a hallgatást.

Honnan jött az indíttatás?

Kováts Judit: 2007-ben édesanyám már nagyon beteg volt, akkor már nem tudott beszélni. Napokon át ültem a halálos ágya mellett, arra gondolva: jaj, mi minden van, amit nem kérdeztem meg! Ő gyermekként átélte a második világháborút is, és én erről szinte semmit nem tudok! Átmentem a nagynénémhez, meséljen nekem. Rögzítettem. Utána mentem egy másik családtaghoz. Aztán már kézről kézre adtak. Így bontakozott ki előttem az ő életük, egy személyes huszadik század, az első világháborút kivéve. Huszonhárom emberrel készítettem interjúkat a húszas-harmincas éveikből. Volt százéves interjúalanyom is, és volt, akivel kétszer interjúztam, megbeszéltünk egy harmadik találkozást, ám azt már nem élte meg. Meg is fogalmazódott bennem, hogy ez bizony már a huszonnegyedik óra.

Ön történész-levéltáros. Így is sok volt az újdonság?

Kováts Judit: Nagyon érdekes volt a hivatalos és a személyes történelem összevetése. Én „reformkoros vagyok”, valamint II. József kora a szakterületem. A Beneš-dekrétumokról gyakorlatilag alig tanultunk valamit. Tudjuk róluk, hogy ezek alapján megfosztják a kisebbségeket a jogaiktól. Ám ha meghallgatsz ilyen életutakat (márpedig én elég sokat hallgattam meg, 70–80 órás hanganyagom van), rácsodálkozol, mennyi a fehér folt.

A regényeket megelőzően nem publikálta az interjúkat?

Kováts Judit: Tettem egy kísérletet. A Vörös Postakocsi folyóirat online változatán indítottam egy sorozatot „Az én háborúm” címmel. Ennek keretében, átfogalmazva, egyes szám első személyben stilizálva mondták el az interjúalanyaim, miként élték meg ők a huszadik századot. Egy tizenéves kisfiú, egy fiatal lány, egy paraszt bácsi… Népszerű volt, de egy idő után megszakadt a sor.

Az interjúzásból eddig két regény született. Az elsőt (Megtagadva) 2012-ben, a másodikat (Elszakítva) 2015-ben adta ki a Magvető. Miként lehetséges, hogy bár némi írói múlttal, de egy elsőregényes író egyből sikerrel jár Magyarország legnagyobb kiadójánál?

Kováts Judit: Magyarországra lefordítva, számomra ez egy amerikai mese. Valóban, különböző témájú novelláim, elbeszéléseim jelentek már meg egyes folyóiratokban. Amikor a Megtagadva első kis epizódjait elküldtem a Jelenkor folyóiratnak, s megjelent egy fejezet belőle, egyszerűen rám írt a Magvető szerkesztője, hogy ha tetszeni fog az egész, ők kiadják. Minthogy odaírtam az epizódok aljára, hogy részlet, ő rákérdezett, hogy áll a regény. Mondtam, nagyjából sehogy se… Akkor a férjem és a fiam mellém állt, s azt mondták, átszervezzük a családi kiadónknál a munkát: mostantól kapsz tőlünk heti két napot, plusz a hétvégét, te csak írd a regényedet! Még főzni is ők főztek helyettem! Decemberre meglett a kézirat, a következő évben kiadta a Magvető.

Adott volt a rengeteg interjú. Hogy lett belőlük regény?

Kováts Judit: Írtam, nem is tudom, hány vázlatot. Aztán belelendültem, vettem egy másik irányt, s írtam egy újabb vázlatot… Nem lebecsülve más műfajokat, de ha verset akarsz írni, s van mondanivalód és ihleted, leülsz és megírod. Egy regényen évekig molyol az ember.

Azzal kezdte, hogy „leszedte” a rögzített anyagot?

Kováts Judit: Az interjúkat egy gépíróval leírattam a diktafonról. Egy ilyen szöveg nyersen elég rettenetesen néz ki. Ám amikor újból elolvastam, kialakult róla egy benyomásom, s onnantól megszűnt interjú lenni. Megteremtettem a fiktív figurát és (ez a második regényre is igaz) belegyúrtam a hozzá illő történeteket. Kidolgoztam Somlyói Anna figuráját, ő a Megtagadva főszereplője, felruháztam különféle külső és belső tulajdonságokkal. Megterveztem, mit akarok elmondatni vele. Aztán a kisebb részleteket elkezdtem megírni, mint szépirodalmi szöveget. Sok történetem volt, amelyet el kellett engednem, mert elképzeltem, hogy a főszereplőm, a nyolcvanéves vidéki tanítónő elmondhatta-e azt úgy. Ha nem fért bele, akkor kihajítottam… A második regény először úgy ötszáz oldal lett, de a végső szerkesztés után négyszáz maradt belőle.

Minek alapján válogatott a történetek közül a második regényhez?

Kováts Judit: Voltak olyanok, amelyek beleégtek az agyamba. Három kép különösen. Az egyik ilyen kép volt, mikor ’45-ben nem nyílnak meg a magyar iskolák Csehszlovákiában, a magyarokat megfosztják állampolgárságuktól, hontalanként elbocsátják az állásukból, nem jogosultak nyugdíjra, betegellátásra, s az elemistákat kivéve még az oktatáshoz sincs joguk… Anna néni, az egyik interjúalanyom a háború után elkezdett járni a késmárki szlovák gimnáziumba, de két hét múlva hazaküldték azzal, hogy „te nem vagy csehszlovák állampolgár”. Sikerült beiratkoznia a polgáriba, év végén viszont nem kapott bizonyítványt, ugyancsak ezért. Mint említettem, a magyar gyerekek egyedül elemi iskolába járhattak, de egyik napról a másikra nyilván nem tudtak megtanulni szlovákul (voltak területek, ahol egy szót sem tudtak szlovákul). Egy másik interjúalanyom, Zsuzsa néni így szemléltette a helyzetet: „ha nem hangzik el Kolumbusz neve, azt sem tudom, hogy földrajzórán ülök”. Nem csoda, hogy rakásra buktak meg… Az én szereplőim, mint a valóságban is, szeptemberben Abaújnádasdról elindulnak a Szurok-hegyen át, a határőrök megtévesztésére egymás nyomába lépnek. Karjukon kosár, hogy a gombászás látszatát keltsék, s így, majdhogynem egy szál ruhában szöknek a zöldhatáron. Valahol az erdőben aztán azt mondják nekik a szüleik, hogy innen magatok mentek tovább Kékedre, Zoli bácsihoz. Másnap Zoli bácsi felteszi őket a vonatra, az egyik Miskolcon, a másik Budapesten köt ki, s csak tíz hónap múlva mennek haza. S ez így ismétlődik évekig. Ma már szinte elképzelhetetlen számunkra, hogy fiatalok ezrei választják ezt az utat, a szökést, csakhogy tanulhassanak.

Egy regényen évekig molyol az ember.

Kováts Judit

Ráadásul még csak nem is igen hallottak, hallottunk róla…

Kováts Judit: Az Országos Levéltárban készült egy tanulmány e témában, de ki ismeri Keresztes Csaba publikációját néhány levéltároson kívül?! Azt feltétlenül el kell mondani, hogy a felvidéki menekült diákok, ha illegálisan szöktek is, legálisan tartózkodtak Magyarországon. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nyilvántartotta őket, menekültsegélyben részesültek, ingyenes kollégiumi ellátást kaptak, aminek azért nagy a jelentősége, mert Magyarország ekkor egy szétbombázott, kivérzett ország volt, mégis erején felül gondoskodott róluk. ’49-ig zajlott így, mígnem kitalálták a kollektív útlevelet. Akkortól, hogy Csehszlovákiával baráti szocialista országokká váltunk, a kijelölt határátkelőkön ezzel a passzussal legálisan léphették át a határt. ’49 szeptemberében még visszatérhettek Magyarországra, hogy tanulmányaikat folytathassák, ám 1950-ben már nem engedték vissza őket, mondván, hogy most már Csehszlovákiában is megnyíltak a magyar iskolák.

Arra már én is emlékszem, hogy még az ötvenes években sem volt természetes a határon túli családtagok látogatása sem.

Kováts Judit: Hiába lettünk baráti ország, minden alkalommal beutazási engedélyt kellett kérni. Volt, hogy a testvére esküvőjére megkapta az ember a 24 órás vízumot, de már az anyja temetésére nem. Létezett az úgynevezett határbeszélgetés, amikor 15 percre találkozhattak az elszakított családtagok. S innen a következő kép, amely mintául szolgált a regényemhez: egy fiatal pár éveken át csak Sátor­aljaújhely és Slovenské Nové Mesto között, a Ronyva hídján találkozhatott, minden hónap első szombatján, mint az én szerelmes párom.

S a harmadik kép?

Kováts Judit: Ez is megtörtént. A Beneš-dekrétumok után Késmárkon összeszedték a magyarokat és a németeket, közöttük tekintélyes személyeket. A Thököly-várban raboskodtak, a hitlerjugendes vagy a Waffen SS-be kényszersorozással besorozott fiatalokkal együtt, akik még ki sem kerültek a frontra, mert vége lett a háborúnak, mégis rögtön háborús bűnösök lettek. Ott raboskodtak a várbörtönben, ellátás nélkül, hónapokig. Egy nap a rabok közül kiszólítanak egy tekintélyes magyar birtokost, valamint a volt német polgármestert. Kettejüket a vár udvarán befogják a szemeteskocsi elé a lovak helyett, úgy hajtják őket végig a városon. Érdekes módon azonban a késmárkiak nem gúnyolják őket, hanem bemennek a házaikba. Egy személy kivételével: Teichner doktor – aki szintén közismert személy Késmárkon, ő alapította ugyanis a szülészetet – ott marad, s amikor elhaladnak előtte, ő megemeli a kalapját, s meghajol előttük. A regényt idézve: „A doktor jó ember, az Úristen gondot viselt reá. Nemrég tért haza Auschwitzból”. Ez a hátborzongató jelenet azt hiszem, mindent elmond a rettenetes 20. századról. Innen indítottam…

Az elbeszélők a regény olvastán felismerik a maguk történeteit?

Kováts Judit: Például az a tízéves elemista, aki szökött a zöldhatáron, ma Kassán él, irodalmár, ő volt a moderátorom a kassai bemutatón. Ő menet közben, fejezetenként is olvasta, mondhatni lektorálta a regényt. Zsuzsa néni, aki szintén a zöldhatáron szökött, sajnos már nem lát, nem tudott eljönni a bemutatóra, de előtte felmentem hozzá, s azzal a spanyol széltortával várt, amely a regényben is szerepel. Elmesélte, karácsonyi ajándékul Eszter, a lánya felmondta az egész regényt egy pendrive-ra, s rátette egy kulcstartóra. Örült neki, de azt mondta: annyira tragikus a történet… Anna néninek, aki a késmárki líceumban tanult, én postáztam a könyvet. Azt mondta, érti, mi volt a szándékom a regénnyel, hogy hátha tanulunk a történelemből, de ő szemben velem, szkeptikus, úgy gondolja, hogy sajnos nem tanulunk belőle semmit.

Lesz harmadik regény?

Kováts Judit: A Beneš-dekrétumok 750 ezer magyart és 2 millió 300 ezer németet érintettek az újonnan megalakult Csehszlovákiában. Utóbbiakat egy az egyben elűzték hazájukból. Ugyanazok a törvények vonatkoztak a kárpát-németekre, mint anno a zsidókra, kivéve a gázt, s hogy ők felszállhattak a villamosokra, s hogy nekik nem Dávid-csillagot, hanem fehér karszalagot kellett viselniük…! Ugyanazon táborokba zárták őket, mint a zsidókat a deportálás előtt, különféle munkatáborokba hurcolták őket. Ez mind egy-egy sors a maga tragikumával, s én ezt a német sorsot is szeretném megírni! Meglátjuk, megbirkózom-e vele.

Szalóczi Katalin

Névjegy

Kováts Judit

Foglalkozása:

Iskolái:

Munkahelyei:

Lakhelye:

Család:

Hobbi: