Rézből aranyat

Nem is tudunk másként létezni a csúcsoktól az aljáig, mert ilyenek vagyunk, gyökér keletiek (...) Kiss László jegyzete.

Mi folyik itt Gyöngyösön? – ez egy ékköve a netes videóirodalomnak a Youtube-on, szerény kettő és félmilliós megtekintéssel. Feledhetetlen, ahogy a szénné tetovált atlétatrikós figura előadja keserveit, másodpercenként megfenyegetve feljelentéssel, megöléssel mindenkit, majd ugyanígy átmegy kézcsókba, hálába, önmarcangolásba. Hatalmas utcai színház, ilyet színész akkor sem tudna, ha az Oscart azonnal kilátásba helyeznék érte.

De mi is folyik Gyöngyösön kívül? Olvasom, hogy a fővárosban a valamelyik alvállalkozói láncolatban vízműves munkákra sokmilliós szerződést kötöttek egy köznyelven diliflepnis, szegény emberrel, aki magáról is tudja, hogy beteg – de úgy látszik is rendesen rajta. Az illetékes válasza: a cégiratokból ez nem derült ki. Ja, nincs olyan rubrika, hogy elmebeteg tetszik-e lenni vagy sem? De nyilván flottul megszervezte a derék ápolt a mélyépítési munkákat. Óriási.

De az se semmi, hogy minap behúztak a csőbe pénzintézeteket és nagybefektetőket, akik aranytömbök helyett kb. húszmilliárd forint értékben trombitarézből készült téglákat kaptak. Hihetetlen. Én azt hittem, hogy ez csak a nyolcvanas években dívott a Váci utcán, ahol a kapualjban eladták a tuti karikagyűrűt, majd Miskolc felé már a vonaton – ha meleg volt – megzöldült az izzadó vevő ujja a gyűrű rezétől.

Fel sem emlegetem a Questor-ügyben a hirtelen elővakart vezérigazgatót, Orgován Bélát, akiben – habár eddig jórészt közmunkából élt, némi sittel a háta mögött, és nyolc általánossal talán – felfedezték a manageri vénát, a tehetséget, és most végre teret kapott egy méltó megbízatással. De a csúcs, hogy Lázár János maga mondta: inkább jobb, ha elárverezik az állami földeket, mert a menedzsmentek úgyis ellopnák, tökmindegy, ki van kormányon.

De ezek csak a hatalmas össznépi tragikomédia legjobb, legszürreálisabb elemei, az egyszerű szürke, minden kabaréjelleg nélkül megoldott lopásokra már fel sem emeljük a fejünket. Az a legnagyobb baj, hogy a mindennapjainkba ágyazódott be már mélyen mindez. Nincs napom nekem se, hogy ne ajánlanának fel kisebb-nagyobb stikliket, a parkolóőrtől kezdve a számlát feledő mesterig.

Nem is tudunk másként létezni a csúcsoktól az aljáig, mert ilyenek vagyunk, gyökér keletiek, egy olyan közelmúlttal, ami lehetetlenné teszi, hogy ez másként legyen. Amellett, hogy ez biztos igaz, és szakszerű magyarázat, de valahogy nagyon önfelmentés szaga is van. Mint amikor még a legvidámabb barakk voltunk a nagy orosz táborban, mennyi mindenre mondtuk, hogy hát ugye, ilyen helyzetben ez van, nincs mit tenni.

De mi nem vagyunk olyanok, mint a gyöngyösi feledhetetlen figura, nem kajabálunk, hogy mi folyik itten, és nem akarjuk senkinek a vérét ontani se, kicsit belefásultunk. Fiatal, magyar, tehetséges üzletemberek mondják, akik cégeket alapítanak az USA-ban, hogy okvetlen kell egy született amerikai is a társak közé. Mert a magyar az ott is örökösen azt keresi, hogy kellene valamiféle tüzekhez, kondérokhoz, zsírosbödönökhöz, körökhöz közel férkőzni, és úgy nyerni, míg az ottaniak abban bíznak, jó ötlet, tehetség és sok szorgalom kell. Na de ha ez meg nem menne, ott vagyunk mi, még mindig tudunk rézből aranyat csinálni!

- Kiss László -