„Ez nem olyan, mint az iskolában, hogy kiírjuk, mi a tanulság” - Interjú: Galgóczy Judit rendezővel

Miskolc - Opera, újraolvasva. Nemszeretem szavak. Ősi történetek. Káin és Ábel. És te ki vagy?

„Csak azt kellene felismerni, mi vagyunk, akik újra meg újra megteszünk dolgokat, mert azt hisszük, nem történnek meg ismét. A trubadúr a mi korunkban nagyon erősen szól.” Galgóczy Judit mondja ezt, aki most újra megrendezi Verdi népszerű operáját, A trubadúrt. Miskolcon, ahol először is színre vitte. A bemutató a Bartók Plusz Operafesztiválon lesz. Az előadás a jövő tavasszal beköltözik az Erkel Színházba. Galgóczy Judittal beszélgettünk.

Harmadszor rendezi A trubadúrt. Gazdagítja ez valamivel az előadást? Vagy nem innen kell néznünk, hanem olyan ez, mint amikor valaki élete különböző szakaszaiban újraolvas egy könyvet, és mindig képes benne más és új összefüggéseket felfedezni?

Galgóczy Judit: Igen, olyan. De a három, az valójában kettő. Miután átmentem Szegedre az opera művészeti vezetőjének, 1993-ban csak megismételtem, amit 1991-ben Molnár László karmester úrral már létrehoztunk Miskolcon. Ez kész bemutató volt. Térben és gondolatban gyakorlatilag ugyanaz, mint a miskolci. Csak a miskolci számomra sokkal szerethetőbb volt, tele kíváncsisággal, odaadással. Bejött a műszak, és hallgatták Pirisi Editet, aki Leonórát énekelte. Miskolcon új volt az operajátszás, Szegeden pedig üzem, amit rendbe lehetett tenni és el lehetett kezdeni egy másik szemléletű operajátszást. Nagyon jó időszaka volt az életemnek. Ez a mostani munka viszont… …igen, ez újraolvasás. Mindent úgy kell tenni, mintha az ember sohasem csinált volna semmit.

Lehetséges ez?

Galgóczy Judit: Lehetséges.

Próbálom elképzelni, mi kell hozzá.

Galgóczy Judit: A zenemű adott, önmagát strukturálja. Vannak ezek a hetvenes években kezdődött és időről időre fellángoló buta viták, hogy milyen legyen az opera. Modern – nem szeretem ezt a kifejezést –, vagy hagyományos. Legyen-e kosztümös, szép várral a színpadon. Én másokkal együtt akkor is azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy a komplexitása ellenére az opera mégis csak: színház. Reflektálnia kell a saját korára, különben egy idő után már nem érdekel senkit sem. És akkor adathordozót kell hallgatni, mert nem lesz előadás. Miután pedig színház, mindig másként jelenik meg. Nem lehet örökké ugyanaz. Azt a szót sem szeretem a színházban, hogy aktuális – az aktuális művészet az modernkedés. Van olyan, ami erősebben szól bizonyos korszakokban, és van, ami halványabban. A trubadúr most nagyon erősen szól.

Mi teszi erőssé?

Galgóczy Judit: Ősi toposzokhoz nyúl. Az egyik Káin és Ábel története. A trubadúrban véletlen testvérgyilkosság történik. Azucena úgy neveli a fiát, hogy nem mondja el neki, kicsoda ő. Egy traumatikus pillanatban Manricónak fel kell tennie a kérdést: ki vagyok én, ha nem a te fiad vagyok? A huszadik század teremtett olyan helyzeteket, amikor úgy nőttek fel emberek, hogy félelemből nem mondták meg nekik, kicsodák ők. Kik vagyunk mi. A másik toposz a bosszú, ami az emberiségnek alaptulajdonsága – ezért vannak a háborúk. Ezek örök emberi konfliktusok. Verdi egyre modernebb zeneszerzőnek tűnik a számomra. Nemrég a Macbethet rendeztem Szegeden, előtte Rigolettót, és most újra A trubadúrt. Ezek a fiatalkori Verdi-művek. Ha a témákat nézem, hogy miről szólnak, mint a Sturm und Drang – látom bennük a forradalmakra készülő Európa fiatal művészét, majd az elbukott forradalom eszméje miatti fájdalmat, hogy képtelenség ebben a világban élni.

Ez az ön olvasata.

Galgóczy Judit: Az, de vannak bizonyítékai az életműben. A művész nem lehet érzéketlen fadarab.

Mit gondol egyébként: a közönség olvasatokkal néz operát, vagy nem vár értelmezést, csak magát az előadást várja?

Galgóczy Judit: A közönséget és engem is az emberi drámák érdekelnek. Miért kerül valaki olyan helyzetbe, hogy adott pillanatban gyilkossá válik. És hogy miért pusztul el a világ. „Olvasat”. „Narratíva”. Ezek divatos szavak. Le kell ülni és nézni kell a színpadi alkotást. Nem baj, ha valaki ismeri a történetet, de ha az előadásból nem derül ki a történet, és annak a viszonyrendszere, nem értük el a célunkat. Hatás nélkül nincs művészet. Furán hangzik, talán dicsekvésnek is, de Szegeden, amikor bemutattuk a Macbethet, a közönség tódult. Nem lehetett jegyet kapni. Az egyetemisták elözönlötték a színházat. És a főszereplők mellett én is megkaptam a rendezésért a szegedi színházi élet szakmai elismerését, a Dömötör-díjat.

A hatás nemcsak a rendezői szándékon múlik, hanem a befogadón, és hogy mennyire ismert és érthető a számára a műfaj nyelve.

Galgóczy Judit: Ez érdekes kérdés. Az opera komplex műfaj. Kellene tudni a történetet. Érteni kellene, mit énekelnek, ráadásul olaszul. A zenéhez is érteni kellene. Igen, ez így van. De ennek ellenére, annyira elementáris műfajnak gondolom, hogy ha mindezt sutba dobjuk, és a néző, aki sosem látott még operát, belefeledkezik az előadásba, nem biztos, hogy nevetni fog a „kövér nőn”, aki énekel. Nem kell hozzá előképzettség, nem kell ismerni az összes operafelvételt. Vagy hat, vagy nem hat. Verdi amúgy is hat. És hát a kor. Az inkvizíció ideje. A mórokat kiűzték, mindenkit elfogtak, megkínoztak, elégettek, aki nem értett egyet a megerősödő spanyol rendszerrel, a nagy spanyol birodalom létrejöttével. Ilyet ismerünk a történelemből. És képesek vagyunk ráismételni. Állandóan ráismétlünk.

A múlt mindig utoléri a jelent?

Galgóczy Judit: A művészetben nincs olyan sok új. Csak azt kellene felismerni: mi vagyunk, akik újra meg újra megteszünk dolgokat, mert azt hisszük, nem történnek meg ismét. Benne vagyunk mindnyájan, hogy ez meg tud történni. Személy szerint és egyenként benne vagyunk.

Ha a művészet célja erről az ismétlődésről beszélni, ehhez jó anyag Verdi?

Galgóczy Judit: Nagyon jó.

Miért van az, hogy a mai kor művészete nehezen talál olyan történeteket és zenéket, amikkel ugyanezt tudná elmondani, nemcsak az érzékekre, de a tudatra is ható módon, érthetően?

Galgóczy Judit: Ady Endre írja: „minden egész eltörött” – ez a huszadik század eleje. A technikai gyorsulás. Hogy másképp reagálunk a körülöttünk lévő világra. Más a lépték. A belső és a külső ritmus. A világ szétszakadt, mozaikossá vált. Senkit nem akarok lebecsülni, aki ma színdarabot ír, aki ma próbál nagyon lényeges kérdéseket artikulálni. De ha igazán jó drámai anyag segítségével akar valaki arról beszélni a színházban, ami ma van, a legjobb, ha Shakespeare-hez nyúl.

Shakespeare-t ma újrafordítják, mert a nyelv az első jó eszköz ahhoz, hogy közérthetővé tegye a jelenben is.

Galgóczy Judit: Ha engem kérdez, én szeretem az új fordításokat, de állítom, hogy Arany János fordításában halljuk meg leginkább az atmoszférát. A zenével kapcsolatban például fantasztikus, hogy Bartók Béla megírta A kékszakállú herceg várát. De a mai napig vannak, akik ezt modern és hallgathatatlan operának tartják. Nehéz ezt felfogni, mert közben ennél gyönyörűbb zene nincs. Verdi viszont az emberi érzelmeket tisztán, gyönyörűen és könnyen befogadhatóan írta le, ugyanakkor tűri azt is, hogy mélyen lehessen értelmezni, elemezni. Ha ki van írva: Verdi, oda özönlik a közönség. Ez a legnagyobb dolog, amit elérhetett.

Amikor rendez, befolyásolja-e a gondolkodását, hogy hová készül az előadás?

Galgóczy Judit: Semennyire nem befolyásol.

Az operafesztiválon és jövő tavasztól az Erkel Színházban játsszák majd. Oda kétezer ember fér el – ez nagyon nagy közönség.

Galgóczy Judit: Nem félek az emberektől. Kétezer embernek eléggé különböző véleménye lehet arról, amit lát, vagy hall. Ebben ez a gyönyörű. A színház nyitott tér, ahol mindenki szabad. Ha hatott, amit csináltunk, akkor örülünk.

Van olyan, amit szeretne, ha megértenénk az előadása nézőiként?

Galgóczy Judit: A megértést nem lehet hazavinni a művészetből. Ez nem olyan, mint az iskolában, hogy kiírjuk, mi a tanulság. Ez annál több rétegű. Befogadófüggő. Érzelmeket lehet hazavinni. És a megtisztulást. A katarzist: az érzelmi ütést, ami a leginkább a szerelemhez hasonlít.

- Bujdos Attila -

Az Operaház ajánló sorai A trubadúr Galgóczy Judit rendezte változatához:

„Egy jó tragédiában mindenkinek igaza van.” Verdi továbbmegy: előszeretettel halmozza a sűrű drámai helyzeteket; szeret olyan, szinte megoldhatatlan szituációkat teremteni, amelyben a kínzó dilemmák között őrlődnek hősei. A trubadúr ékes példája ennek: politikai, szerelmi és bosszúdráma; vérbeli olasz romantikus mű, mely máig az egyik legnépszerűbb Verdi-opera.

2015 júniusában a Miskolci Operafesztiválon debütál A trubadúr Galgóczy Judit rendezésében, az Operaház új kiállításában, amely 2016. március idusától látható az Erkel Színházban.

Giuseppe Verdi: A trubadúr

Opera három felvonásban – a Magyar Állami Operaház előadása

Bemutató: 2015. június 19., péntek – 21:00, Jégcsarnok

Szereplők:

Luna gróf: Alexandru Aghenie

Leonora: Létay Kiss Gabriella

Inez: Haris Nadine

Manrico: Hector Lopez Mendoza

Azucena, cigányasszony: Ulbrich Andrea

Ferrando, öreg harcos: Szvétek László

Ruiz: Ujvári Gergely

Közreműködik a Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Miskolci Nemzeti Színház zenekara

Vezényel: Kesselyák Gergely

Díszlet/Jelmez: Juhász Katalin

Koreográf​us: Kozma Attila

Hangmérnök: Moritz Bergfeld

Hangrendszer: Delta Classic

Rendező: Galgóczy Judit

Galgóczy Judit

magyar színházi rendező, dramaturg, egyetemi oktató.

Született: Budapest, 1953.

Életpályája: 1974–1976 között a pécsi Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Tagozatának hallgatója volt. 1976 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola korrepetitor tanára. 1979–1983 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán tanult, 1983–1988 között elvégezte a rendező szakot is. 1988–1992 között a Miskolci Nemzeti Színház főrendezője volt. 1991-től 1996-ig a szegedi operatársulat művészeti vezetője. 1995-től a Bajazzo Art művészeti iroda ügyvezető igazgatója.