Nézőpont: A gyűlölet lövészárkai

Ki lehet próbálni persze, ez még nem volt: hallgassunk zenét, reggeltől estig, és figyeljük a hatást, betemeti-e valami a gyűlölet lövészárkait. Bujdos Attila írása.

„Minden kultúra közös nyelveként a zene ma is békét teremthet a világunkban, amikor az egymás kultúrájával szembeni tiszteletlenség ismét kiásta a gyűlölet lövészárkait.” Ezt Orbán Viktor mondta, a magyar csodazongora bemutatója alkalmából.

A helyzet tényleg súlyos, mindenképpen érdemes rá, hogy a kormányzati kommunikáció része legyen, a kormányfő is foglalkozzék vele, és a közbeszédben is hangsúlyossá váljon.

A diagnózis azonban több pontosítást is érdemelne.

Mit kell érteni például a világunkon: az emberiségről beszélünk, vagy annak valamelyik, földrajzilag is behatárolható részhalmazáról. Már csak azért is, mert a gyűlölet számos összefüggésben vesz körül, válik az életünk részévé. Mennyire vegyük tehát magunkra, és mihez kezdjünk az útmutatásban megcsillanó reménnyel, hogy a zene megadhatja a béke esélyét.

Én például azok közé tartozom, akik határozottan hisznek benne, hogy a kultúra képes megváltoztatni az életünket. Ez nyilván kétségekkel teli, küzdelmes út. Konkrétan, békét teremt-e például Európában a közösség himnusza, miként az erre való vágy meg is fogalmazódik benne. Megteremti-e a közösség testvériségét ez a szép, és átélhető zene? Ez megkerülhetetlen kérdés abban az országban, ahol nincs helye a közösség zászlajának a törvényhozásban, ahol ez erről gondolkodók és beszélők lelkében és szavaiban sem okvetlen a béke honos. Mennyit kellene hallgatnunk hozzá Beethoven zenéjét, hogy szívünket eltöltse a megértés szép érzése?

Ha már szóba került a téma, túl azon, hogy a kultúra távlatairól beszélni a magyar kultúra napja alkalmából egyébként is időszerű, a tiszteletlenséget megtestesítők személyére is érdemes kitérni. Némileg önkényes, ha a hazai viszonyokra összpontosítunk, de a miniszterelnöki beszéd fogalmi rendszere nem zárja ki a lehetőségek köréből ezt sem: rólunk, magyarokról van szó. Megjegyezném: amikor nálunk olyasmiről beszélnek, mint a tiszteletlenség, a meg nem értés, más gondolatrendszerek és világlátások válaszainak a lehetséges értelmezések köréből való kizárása, általában nem képszerűen fogalmaznak, hanem meg is nevezik, ki tehet róla.

Mindig a másik.

Ez is kulturális örökségünk, és gyakorlatunk. Lehet így élni, látjuk, hogy lehet. Az élet minőségét nem javítja, elborít mindent a rossz hírekkel, a kilátástalanság érzésével. Ha csak a másik felelősségéről gondolkodunk, nem visz közelebb a lövészárok két oldalán állók közötti távolság leküzdésében. Bele lehet fáradni, hogy mindig ugyanaz van, hogy ha hiányzik az elszánás, bármilyen lendület kevés a kultúrák közeledéséhez. Ki lehet próbálni persze, ez még nem volt: hallgassunk zenét, reggeltől estig, és figyeljük a hatást, betemeti-e valami a gyűlölet lövészárkait.

- Bujdos Attila -