"Azt a szót használnám arra, amit tapasztalok, hogy változás"

Mikor őszinte egy mű? Hol születik az alkotás? Hogyan jön jókor a díj? Interjú: Horváth Kinga Mazsaroff-díjas grafikusművésszel.

Horváth Kinga grafikusművész kapta idén a Mazsaroff Miklós festőművész emlékére alapított díjat. A Miskolcon élő alkotóval beszélgettünk.

- Gratulálok!

Horváth Kinga: Köszönöm szépen.

- Örül a díjnak?

Horváth Kinga: Sokat jelent az elismerés. Többször átélhettem már, hogy mennyire jó pillanatban tud érkezni egy díj. Az ember túl van az élete bizonyos szakaszán, és valamilyen szintű visszaigazolást kap. Persze máskor és más formában is érkezik visszajelzés, de a díj mindig nagy öröm és meglepetés. Ez különösen az, mert a Mazsaroff Miklós festőművész emlékére alapított díjat kaphattam meg. Ez számomra nagy megtiszteltetés.

- Milyen a pillanat, amelyben megkapja?

Horváth Kinga: Az embernek különböző életszakaszai vannak, családi, szakmai szempontból jobbak vagy nehezebbek. Bár folyamatosan dolgozom, sajnos az utóbbi években kevesebb időt szánhattam grafikák készítésére. A Képzőművészeti Egyetemen 2006-ban megkezdtem doktori tanulmányaimat, és ezzel egy időben műterem-kialakításba fogtam. Semmivel sem vagyok kész, de most már nagyon igényeltem, hogy az alkotás ismét fontosabb szerepet kapjon az életemben. Úgy érzem, hogy valami elkezdődött az előző év végén, és folytatódik 2015 elején.

- A díj az odafigyelés gesztusa is. Megkapja a figyelmet a közönség részéről is?

Horváth Kinga: Látom és tapasztalom, hogy vannak, akik folyamatosan érdeklődnek a művészetek, és azon belül a képzőművészet iránt. Van, aki a média híradásainak köszönhetően jut információhoz, mások személyes érintettség révén. A megnyitókon közvetlen a kapcsolat, de az is megtörtént már, hogy egy-egy kiállításom idején olyan valaki hívott fel, akit nem igazán ismertem és arról számolt be, milyen sokat jelentett számára, amit látott. Ez is a figyelem gesztusa. Ahogyan elárulja, neki az akkor és ott miért volt fontos. Bement a kiállításra egy adott pillanatban, valamilyen konkrét érzéssel, hangulatban, és más érzéssel tudott kijönni. Ez nekem nagyon sokat jelent. Továbbá a szakma képviselői is figyelnek egymásra. Én is rendszeresen járok a kollégák kiállításaira. Ha tehetem, megnyitókra is. Ez kölcsönös, különösen az egymás munkáját tisztelő és szerető kapcsolat esetén.

- Ha a kiállítások alapján kellene véleményt mondania: mi foglalkoztatja a szakmáját? Megállapodott a művészet, vagy lát fejlődésre utaló nyomokat, új témákat, új eszközöket?

Horváth Kinga: Szerintem erről inkább a teoretikusok mondanak véleményt, de az sem teljesen egységes. A művészetet nem választanám el az élet más területétől. Technikai lehetőségek tekintetében természetesen minden területen van fejlődés, de én a fejlődés szót egyébként nem annyira szeretem használni mindarra, ami a világban történik. Mégpedig azért nem, mert azt gondolom erről a kifejezésről, hogy valamilyen egyértelműen pozitívra utal. Azt a szót használnám arra, amit tapasztalok, hogy változás. A mindennapjaimban nem kizárólag a pozitív irányt látom, és ahogyan a művészek reagálnak rá, az sok mindentől függ. A habitusuktól, a világlátásuktól, az érdeklődési körüktől… Vannak fogalmazási módok, és műfajok, amelyek jelenleg nagyobb hangsúlyt kapnak, korszerűbbnek számítanak, de szerintem egy mű esetében lényeg, hogy hiteles legyen. Én azzal szeretek foglalkozni, ami őszinte, az ember érzéseiből, lelkéből, gondolatából születik és technikailag megoldott.

- Mi az, ami a változásból önt foglalkoztatja?

Horváth Kinga: Nem kizárólag a téma és a kivitelezés direkt korszerűségén múlik, hogy a mű és az alkotó munkássága mennyire korszerű. Amikor például tájrajzokat készítek, nem kizárólag az adott táj foglalkoztat. Aggodalommal tekintek mindarra, ami körülöttem történik, a természeti környezettel vagy az emberi kapcsolatokkal. Ez összefügg a korunkkal. Az egész életformánkkal. Ezek is aktuális problémák. A világ sérülékeny, pillanatnyi állapota is izgat. Hogy a legkisebb hiba, vagy tudatos károkozás beláthatatlan következményekkel járhat. Hogy rövidebb és hosszabb vékony vonalakból építem fel rajzaimon a tájat, mindenképpen összefügg a világunkat érintő pillanatnyisággal is. Maga az alkotómunka egyébként inkább ösztönös: megtalálom a motívumokat, amelyek a gondolataimmal és a lelkemben zajló folyamatokkal összhangban vannak és eredeti környezetükből kiragadva jelenítem meg azokat.

- Min múlik, hogy a nézőjeként képesek vagyunk-e felismerni a képen túli világban az alkotói gondolkodás rendszerét is?

Horváth Kinga: Bármilyen műalkotást néz egy időben tíz ember, nagy az esélye, hogy tíz bizonyos mértékig különböző véleményt hallunk majd arról, mit láttak. Mindenki a saját tudásával, tapasztalatával, élményanyagával áll meg egy műalkotás előtt. Ez bizonyos fokig mindig is így volt a művészet történetében.

- Honnan tudta, hogy ezt szeretné csinálni – mikor dőlt el, hogy képzőművész lesz?

Horváth Kinga: Nagyon korán kezdődött. Gyerekkoromban folyamatosan nagyon szerettem rajzolni. Szerencsémre a szüleim nyitottak voltak erre. Figyeltek ránk, vezettek a művészet és a kultúra több területén. A kezdetektől segítették ilyen irányú tanulmányainkat. Apának építészként igen fontos volt a vizualitás. Anyai nagyapám nagyon szeretett rajzolni és énekelni. Nem volt képzőművész, bár 1998-ban, 92 éves korában a Miskolci Bölcsész Egyesület galériájában lehetett egy közös tárlatunk. Neki ez volt az első. Sokat rajzoltunk és sétáltunk együtt. Olyan családban nőttem fel, ahol generációkon át mindenki az értékekre figyelt és lehetőségéhez mérten próbálta menteni. A ceruza, a festék adott volt. Először inkább szüleim látták meg, hogy ez lehet az utam, és támogattak. Nyolcadikos koromban Pollner Erika volt tanárom az iskolában és neki köszönhetem, hogy az akkor még főiskolás Forrai András is tanítani kezdett. Középiskolába a Zrínyibe jártam, rajzszakos osztályba és mindketten ezen messze túlmenően, meghatározó mértékben segítettek célom elérésében. Lelkesen jártam Miskolc különböző szakköreibe, Seres János festőművészhez, Máger Ágnes festőművészhez, és Papp László festőművészhez. Az ő tudásuk, szemléletmódjuk nagyon sokat jelentett számomra. Szakmai szempontból ma is ideálisnak vélem ezt a közös munkát. Mindenkitől, azt kaptam, amit igazán adni tudott és mindezt szeretettel és figyelemmel. A gimnáziumi időszak annak a felismerésében is segített, hogy mi nem az én utam. Erre rádöbbenni szintén hasznos. Jó választásnak bizonyult az is, hogy a Képzőművészeti Egyetemen a képgrafika szakot választottam. Nagy segítséget adott annak a tizenkilenc éves embernek, aki akkor voltam, hogy önálló alkotó emberré váljon.

- Miben segített?

Horváth Kinga: Középiskolás koromban feladatokat oldottunk meg. Az egyetemen mestereinktől azonban ritkán kaptunk feladatot és azok kevésbé voltak konkrétak. Ez a szabad megközelítés eleinte hihetetlenül nehéz volt számomra, de hálás vagyok érte, hogy így történt. Az első perctől szerettem oda járni, de az első évet ebből a szempontból nehezen éltem meg: saját magamnak kellett feladatot adni, értelmes dolgokat megfogalmazni.

- Ez az önmagára találás éve?

Horváth Kinga: Igen. Ez kifejezetten arról szólt. Arra jöttem rá, mi az, ami engem érdekel annyira, hogy azt valahogyan, vizuális eszközökkel megpróbáljam elmondani, az emberek elé tárni.

- Hogyan jött rá erre?

Horváth Kinga: A képgrafika szakon az első két évben König Róbert grafikusművész volt a mesterem. Sajnos a közelmúltban elhunyt. Meghatározó élményként emlékszem a tatai művésztelepre. Minden év végén volt ilyen kötelező művésztelep. A csoport a mesterével együtt elment valahová. Tatán voltunk tehát, és kimentem a szabadba rajzolni. Középiskolás koromban is nagyon szerettem külső térben rajzolni. Ez ösztönösen megvolt bennem. Egyszer tíz tusrajzot kellett készíteni, és szegény nagyapámmal jártuk a várost. Hol fogom megcsinálni? Nagyapám nem értette, miért megyünk egyre tovább és tovább, miért mondom, hogy ez itt nem jó. Az, hogy szelektáltam, arról szólt, hogy nem letudni akarom a feladatot. Hogy már akkor kerestem a számomra valamiért érdekesebb motívumokat és téri rendszereket. Erre az élményre épült rá ez a tatai művésztelep. A mesterem meg is fogalmazta: akár az egész szakmai munkám alapulhat ezen. Harmadévtől Kocsis Imre festő- és grafikusművész lett a mesterem. Neki és a tanszéken tanító művészek tanácsainak köszönhetem, hogy mind tartalmilag, mind technikailag két évtizede önálló úton járok.

- Egybeesett ez azzal, amit saját magáról és a saját útjáról gondolt?

Horváth Kinga: Valószínű. Hiszen ez már középiskolás koromban megvolt bennem. De segítettek a feladatok, ahogyan a feladatnélküliség is. A keresgélés összhangban van velem. A legváratlanabb helyzetekben érzem, hogy a megtalált vizuális élményt nem lehet otthagyni. Ha csak egy boríték van nálam, annak a hátoldalára készítem el a vázlatot.

- Miből tudni, hogy egy munka kész?

Horváth Kinga: Nem mindig tudom azonnal. Változó. Gyakran napok-hetek múlva térek vissza. Amiről érzem, hogy benne van, ami miatt elkezdtem, van annyira befejezett, kész fogalmazású, hogy megmutatható… Ezeknek a munkáimnak nagy részét különböző összefüggésben láthatta és láthatja a közönség. Ami nem kerül kiállításra, az általában nem is azzal a szándékkal születik, vagy még csak vázlat. Amiből eddig kevés volt kiállításon, az többek közt az akvarell-, és általában a színes munkáim. Azért lehet ez így, mert amit el szeretnék mondani, ami mélyebben foglalkoztat, annak ritkán színes a világa. De azért van ilyen is.

- Tanít is – ez kényszer, vagy ezzel teljes az alkotói élete?

Horváth Kinga: Fontossá vált az életemben. Amikor végeztem, úgy éreztem, még nem szeretnék tanítani, és nem is vállaltam el, amikor budapesti tagozatos iskolából kerestek meg, bár a művész- és a tanári diplomát egy időben szereztem. Aztán ajánlatot kaptam Miskolcról, a Gábor Áron Szakközépiskolából, amely már akkor is többek közt művészeti szakközépiskola volt. Igent mondtam és a kollégákkal legjobb tudásunk szerint végigcsináltunk a művészeti tagozaton összesen több mint húsz évet. Kifejezetten sikeres időszak áll mögöttünk. Száznál több diákunk végzett művészeti egyetemen és vált alkotóművésszé. A munka most is folytatódik, de új helyszínen, a Fazola Henrik Szakképző Iskolában. A tanítás rengeteg energiát és időt köt le egy alkotónál, amit az óraszám fokozatos emelése nem könnyít meg. Szeretek gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozni, különösen tehetségesekkel, de elsősorban olyanokkal, akiknek komoly céljuk van, akik érdeklődők, nyitottak, és akikkel kölcsönösen megértjük egymást. Ez egy nagyon személyes oktatási forma.

- Bujdos Attila -

Névjegy:

Horváth Kinga, grafikusművész

Születési hely: Miskolc

Születési dátum: 1971

Iskola: 1990–95: Magyar Képzőművészeti Főiskola, képgrafika és vizuális nevelés szak, mestere: König Róbert, Kocsis Imre.

1995–97: Posztgraduális képzés

2006– Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola

Díjak: 1995, 1997: a Barcsay Alapítvány díja; 1996: a XVIII. Miskolci Országos Grafikai Biennálé díja; 1997: Miskolci Téli Tárlat díjazottja; 2002: A XXI. Nemzeti és Nemzetközi Grafikai Biennále-n a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének díja; 2003: A XVII. Miskolci Téli Tárlat díja (VM Hungária Hirdetésszervező és Tanácsadó KFT.); 2005: A XVIII. Miskolci Téli Tárlaton Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Önkormányzatának díja; 2006: A XXIII. Miskolci Grafikai Biennále-n a Missionart Galéria díja; 2007: A XIX. Miskolci Téli Tárlaton (Középület és Lakásépítő ZRT díja); 2008: A „400 cm²” című salgótarjáni rajzkiállításon Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Önkormányzatának díja; 2011: Év Grafikája – díj (Magyar Grafikáért Alapítvány); 2015 Mazsaroff Miklós-díj

Ösztöndíjak: 1998, 2001: Miskolc Megyei Jogú Város Pályakezdő ösztöndíja; 2002: Római Magyar Akadémia Képzőművész Ösztöndíja (utazás 2003.); 2004–2006: Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj; 2009: Miskolc Megyei Jogú Város Alkotói ösztöndíja.

Munka: 1995-től a Miskolci Gábor Áron Művészeti Szakközépiskola tanára; 2010–2014-ig A Debreceni Egyetem Építészmérnök Tanszékének rajztanára; 2014-től a Miskolci Fazola Henrik Szakképző Iskola tanára