Messze kerültünk a haláltól

Miskolc - „Ami a médián keresztül érkezik, az nem a személyes terünk, nem a mi életünk.”

A halál messze került a mai embertől – kezdte Földvári Barbara kulturális antropológus. Lapunk ugyanis őt kérdezte a Mindenszentek kapcsán arról, hogyan viszonyulunk a halálhoz, mennyire része a kultúránknak, mennyire félünk tőle.

Sokat változott

Beszélgetésünk során rá kellett jönnünk, alig pár száz év alatt rengeteget változott a viszonyunk az elmúláshoz.

„A XX. század – a világháborúk, globalizáció, stb. – szétcincálta az európai társadalmi berendezkedést. A születés, élet, halál természetes rendje megbomlott” – mondta Földvári Barbara. Emellett – folytatta – a halál, a betegség hospitalizálódott, azaz, a beteget ma már nem a család, a hozzátartozók gondozzák – ami régen családi rítusnak számított –, hanem orvosokra, ápolókra bízzák. „Ennek oka az is, hogy a korábbi századokban más volt az életforma, ennek köszönhetően megtehették, hogy a beteget otthon gondozzák, volt, aki vigyázott rá, ápolta. Ma nem megoldható, hiszen munka mellett nem jut erre idő, így rákényszerülünk, hogy ezt a feladatot a kórház lássa el. A kórház, amely egyfajta távolító helyzetet eredményez.

Paradox helyzet

Gondoljunk bele, ha valaki kórházban hal meg, akkor nem is látjuk a holttestet, nem előttünk zajlik ez a folyamat. Így eltávolodunk a haláltól, ez pedig félelmetessé teszi, illetve az elmú­lás feldolgozását is nehezíti – fogalmazott. Paradox helyzetnek tűnik, hiszen, egyik oldalon távolodunk, míg a médiának köszönhetően több tragikus esemény híre jut el hozzánk, ráadásul gyorsabban, mint a korábbi évszázadokban – vetettük fel. „Ami a médián keresztül érkezik, az nem a személyes terünk, nem a mi életünk. Elszörnyülködünk rajta, de nem érint meg mélyen minket. Érzéketlenebbé is válunk ezek miatt” – véli az antropológus. Földvári Barbara és Dallos Csaba együtt készítik a Fontos vagyok című dokumentumfilmet. A téma: olyan emberekkel beszélgetnek, akiknél valaha rákbetegséget diagnosztizáltak, de felgyógyultak. A riportok során természetesen szóba kerül a halál. „A tapasztalat az, hogy az elmúlás közelsége értékessé teszi az életet.

A film arról is szól, hogy akik a halállal szembe kerültek, azoknak hogyan változott meg az életük” – mondta. Amikor a hogyanról kérdeztük, az antropológus tömör válasza az volt: gyökeresen. „Egész más szemszögből látják a fontossági sorrendet.”

A legmeghatóbb talán az, hogy az emberek fontossá válnak saját maguk számára. Kiderül, korábban utolsók voltak a sorban, de az új életszemléletükkel elkezdik élni az életüket” – fogalmazott.

ÉM-NSZR