Nézőpont: Ordas

A farkasokkal nem sok személyes tapasztalata van a mai embernek, ezért gyerekkori mese- és olvasmányélményeink határozzák meg a hozzájuk való viszonyunkat. Szendrei Péter jegyzete.

Az ordas például megette a nagymamát és Piroskát, a kecskegidákra és a három rózsás kismalacra éppúgy fente a fogát, mint a szingli kucura, aki végül leforrázta. Baradlay Ödön is csak annak köszönhetően úszta meg farkaskalandját – őt négyen akarták darabokra tépni –, hogy a szabadságharc irodalmi hőséhez illően küzdött meg velük. A farkasok megítélésén az sem javít, ha az állatkertben látjuk őket – büdös ragadozószaguk van, általában foltokban hullik a szőrük, és nyugtalanul futkorásznak faltól falig, vagy ha kifáradnak, egykedvűen heverésznek a lerágott, légyjárta csontok között. Időnként oda-odacsapnak egymásnak, és ilyenkor – a hatalmas agyaraikat látva – az állatkerti látogató örül, hogy rács választja el tőlük.

A farkas gonosz, buta, vérengző állat – ez derül ki olvasmányainkból, ami az olyan hírekhez való viszonyunkat is meghatározza, hogy farkas nyomát láttak a Zemplénben. Rögtön kombinálni kezdünk: vajon a gyanútlan gombaszedők és terepfutók jobban teszik-e, ha nyitva tartják a szemüket, vagy legalább visznek magukkal egy Baradlay Ödönt, hogy legyen aki elbánik a vadállattal? Megnyugtatásul: a farkas nem keresi az ember társaságát, és okkal, valamint ésszel teszi azt, tehát se nem gonosz, se nem ostoba. Például nem öl azért, hogy áldozata maradványaival dicsekedjék…

- Szendrei Péter -