Bécsbe akart disszidálni - Arcok a megyéből: Temesvári Miklós

Budapest, Miskolc - Tizennyolc éves volt 1956-ban Temesvári Miklós labdarúgó, akit a „forradalmi foci” felidézésére kértünk.Az egykori játékos, majd neves edző és FIFA-instruktor élettörténetének eddig ismeretlen epizódjaival kezdte visszaemlékezését:

Őrsvezető-helyettes

– Még soha, senki nem kérdezett tőlem semmit az akkori, zivataros idők futballeseményeiről és arról sem, hogy mit csináltam akkor – sóhajtott nagyot a Budapesten élő Temesvári Miklós, aki a DVTK trénereként is dolgozott. – Pedig nem voltam párttag, a mozgalmi életben csak az őrs­vezető-helyettesi tisztségig vittem – talán ezért még nyugdíj-kiegészítésre számíthatok –, ráadásul még sztorikkal is szolgálhatok. Majd’ hatvan esztendeje éjjel és nappal a labdát rúgtam, vagy a mozik székeit koptattam, többnyire a szovjet filmalkotás remekeit néztem. Miután láttam, hogy milyen irányt vesznek az események, és a forradalom elbukik, a disszidálás mellett határoztam. Ez már nevetségesen hangzik, de bevallom, hogy azért akartam három barátommal Bécsbe menni, hogy engem is bemondjon a rádió. Az apám azonban – még szerencse, hogy csak ő – tudomást szerzett tervemről, utánam jött Budapestre, a bátyámnál elkapott, így nem mentem sehová, s mint később kiderült, ez nem is lett olyan nagy baj…

A későbbi kiváló szakember 1956-ban a Miskolci Előrében játszott, nagy terveket szövögetett, így meg akarta nézni az október 27-re kiírt magyar – svéd válogatott találkozót, ez azonban elmaradt.

Félbeszakadt

– A különböző szintű bajnokságok is félbeszakadtak, a harcok, a lövések közben ugyanis nem lehetett focizni – folytatta Temesvári Miklós. – Az NB I-ben, ha a memóriám nem csal meg, akkor az együttes tizenhét és huszonegy közötti találkozónál tartottak. Aztán amikor bevonultak a szovjetek, sok játékos külföldre szökött, a küzdelemsorozat pedig csak 1957 tavaszán folytatódott és egyfordulós lett. Néhány gárda nevet változtatott, azt viszont már nem tudom, hogy a budapesti és a vidéki sporttelepeket érte-e nagyobb kár. Telefonunk nem volt, csak üzenetekből tájékozódtunk, ha valaki megneszelt valamit, elmesélte és így terjedtek a hírek. A miskolci pályákon, ismereteim szerint különösebb cirkuszok nem fordultak elő, az edzések viszont szüneteltek. 1957. március 15-én raktáros voltam a taxivállalatnál, és az utcán csellengtem, amikor igazoltattak, majd nyomban bekísértek a Rudas László utcában lévő rendőrségre, ahonnan később az apám szabadított ki. Azokban az időkben egyébként gyakran bámészkodtam a közterületeken, és hol féltem, hol nem. 1957-ben, miután korábban nem vettek fel a fogorvosi egyetemre, majd otthagytam a miskolci műszaki kart, bejutottam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre, ahol angol-magyar szakos középiskolai tanári diplomát szereztem, innentől pedig nyitott könyv az életem. 1963-ban kerültem a Miskolci VSC csapatához, majd lettem a Földes Ferenc Gimnázium tanára 1974-ig, utána pedig főfoglalkozású labdarúgóedzői karriert futottam be.

ÉM-KT