Vendégkommentár: A megtett út

Honnan indultunk és miért jutottunk idáig? Bizony, amikor ezt a nehéz kérdést meg kell válaszolni, csak a saját tapasztalatom alapján tehetem meg. Ez a válasz szubjektív, hiszen a velem, velünk történtek adják az alapját. Mészáros János Tibor írásaA nyolcvanas évek végén nagyon sok jóhiszemű és szándékú ember gondolta azt, a rendszer, amiben élünk változásra szorul. Tettünk is tapasztalatlanul a változásért, lábként követve már akkor a fejüket használókat. Az 1990-es választáskor kezünk zsibbadt a sok plakátragasztástól, amin persze csak a fejüket használó fejek látszottak. Ígéret hátán ígéret, meg is kapjuk: másfélmillió ember elveszíti a munkáját, az átmeneti, majd a privatizációs törvénynek köszönhetően a közvagyon egyre fogy. A társadalom atomizálódik, az infláció az egekbe szökik, a bizonytalanság rémálomszerűen kísért, elvtelen kiegyezések. Teljes kiábrándulás, választások 1994-ben, új ígéretek, kétharmados koalíciós kormány. A helyzetünk még reménytelenebb. A szegények adója, az infláció már az egeken túl, a privatizációs törvény még mindig joghézagos, Bokros-csomag.

Új fiúk jöttek 1998-ban. Talán most, ők még nem voltak. Várakozás. A demokratikus intézmények, alrendszerek átalakítása helyett folytatódik a vagyon és tőke felhalmozás. A felosztható torta egyre kisebb. Jól körülhatárolhatóan kialakulnak a pártokhoz közelálló gazdasági érdekcsoportok. A törvényalkotásban megkezdődnek jogaink megnyirbálásai. Rossz jel a 2002 éves választások előtt, megint érzelemből fogunk szavazni. Meg is történik, kurzusváltás-ígéret, 50 százalék közalkalmazotti, köztisztviselői béremelés, a ló elszalad, az államkassza hitelből finanszíroz, ügynökölés, miniszterelnökváltás, talán most. Nem, csalódások, offshor cégek sora, ellenzéki hangok felerősödése, őszödi beszéd, utcai megmozdulások, durva reagálás, az ország kettészakítása, gazdasági válság miniszterelnök váltással, megszorítások.

2010-ben a „régi-új fiúk”, akik nagyon gyorsan körülveszik magukat szájkaratéban erős fiatal titánokkal. Ezek a fiatal titánok annyit értenek a gazdasághoz, a munkavilágához, amennyi időt eltöltöttek benne. A „régi-új fiúknak” talán több eszük lesz, de a választások előtt elég homályosak, ígéretek alig jönnek át, de már van kormányzási tapasztalatuk. Kétharmad. Az emberek bizakodóak „más országban fognak ébredni” a választások után. Az ígéret bejön, más országban ébredtünk. Megkezdődik a törvényalkotás helyet a törvények gyártása, a független hatalmi ágak megszállása, amire nem tudnak rárepülni, annak jog és hatáskörének szétbombázása. Fékek és ellensúlyok felszámolása. Intézmények elfoglalása, tehát a hatalom koncentrációja.

Közben nem veszik, vagy akarják észrevenni, az országban három olyan probléma van jelen, aminek a megoldásához, kezeléséhez több évtized szükséges: az adósság hegy, pénzügyi krízis, a gazdaság visszaesése, nem ez nem fontos üssünk még egy 520 milliárdos lyukat a költségvetésen az egykulcsos adóval, természetesen „ezzel senki nem fog rosszul járni” lemezszlogennel. Újabb megszorítások, de szerintük ezek csak kiigazítások. A világon nincs háborús helyzet, senki nem veszélyezteti a szabadságunkat, de mi szabadságharcolunk, magunkra haragítva ezzel a fél világot. Lét, jog és gazdasági bizonytalanság, ezért egyre nagyobb a bizalomvesztés, kevesebb a munkahelyek száma és elkerülnek a befektetők. A közvagyon tortája már igen kicsi, de az új középosztályt fel kell tőkésíteni, amihez maradnak a szűk belső források mellett az állami földvagyon és az EU-támogatások. Természetesen, hogy ki fog ebbe a középosztályba tartozni, abban nem a tehetség, rátermettség hanem a „Mi döntjük el...” számít. Újra éled a nepotizmus. Az ígért igazi párbeszéd helyet milliárdokba kerülő „papírbohóc” Nemzeti Konzultációnak hazudott szemfényvesztés, ami mögé el lehet bújni. Munkahelyteremtési program helyet munkahely megőrző program, amiről már most lábbal szavaznak a fiatalok. Az ország nem kettészakadt, törésvonalak keletkeztek és egyre szélesebbek a társadalmi rétegek között. A mélyszegénység beköszöntött. A közbiztonság romokban.

Itt tartunk, ezt az utat 22 év alatt mi tettük meg, ez az életünk közel egyharmad része. Ez az út az, amire a választott vezetőink vittek bennünket. Biztos, hogy ez a mi utunk és ez vezet a célhoz, amit annyira akartunk a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején?

Szerzőnk lapunk internetes fórumának, az Agorának rendszeres levelezője