Interjú: Váradi Katalinnal, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatójával

Miskolc - „Nagyon szerettem itt lenni, és nagyon fáj a szívem a színházért” – mondja a távozó zeneigazgató.Átalakul a Miskolci Nemzeti Színház: a fenntartó önkormányzat döntése értelmében nonprofit gazdasági társaságként működik tovább a következő évadtól. Az új vezetés nem tart mindenkire igényt az eddigi igazgató, Halasi Imre vezette társulatból. A távozók között van Váradi Katalin zeneigazgató is.

Hogyan értesült róla, hogy nem számítanak önre?

Váradi Katalin: Minden közalkalmazottal közölni kell február végéig, hogy a következő évadban jut-e a számára szerep. Én egyébként határozatlan idejű szerződéssel dolgozom itt, és már nyugdíjas vagyok. Behívtak engem is, és a kezembe adtak egy papírt, amelyen minden indoklás nélkül annyi állt, hogy a következő szezonban nem szándékozunk önnel dolgozni, kérjük ezt tudomásul venni. Én ezt aláírtam. Később, az újságban elolvastam az új igazgató nyilatkozatát: együtt pályázott valakivel, aki a zenei vezető lesz az ő irányítása alatt, és két dudás nem fér meg egy csárdában. Ezt is tudomásul vettem. Számítottam is rá, mert amikor még az igazgatóválasztás előtt engem felhívott a másik pályázó (Koltay Gábor – a szerk.), és megkérdezte: milyen erőben vagyok, vállalnám-e, hogy tovább dolgozok vele, azt mondtam, szívesen. Az a dolog érdekessége, hogy a másik pályázót sem sokkal jobban ismerem, mint a nyertest, életemben kétszer, ha beszéltem vele. Számomra egyébként soha nem az volt a fontos, hogy ki mellé kell odaállni, hanem a saját tudásom szerint dolgoztam mindig, és azt gondoltam, hogy ez elég a mai világban is. De ez kevésnek tűnik.

Nem is kérdezte meg, hogy miért döntöttek így?

Váradi Katalin: Azt mondta az új igazgató, ő nem zenész, a következő zenei vezető döntött így. Azt válaszoltam, ez nagyon szép, meg nagyon jó, én viszont tudok indoklást mondani, mert nyolcadik éve dolgozom Miskolcon, hatodik éve zeneigazgatóként, és nagyon büszke vagyok arra, amit csináltam. Az elmúlt hat évben itt bemutatott előadások zeneileg akkor is mindig magas színvonalúak voltak, ha az előadást más szempontból bírálták is. A zenekar mindig jó kritikát kapott Magyarország egyetlen komolyzenei szaklapjában, a Muzsikában. Hatalmasat fejlődött a zenekar, és nekem ez volt a fontos. Én felvállaltam, hogy miskolci vagyok – gyakorlatilag háromhavonta, két napot voltam csak otthon. Itt laktam, ebben a kis színészlakásban, és bármikor át lehetett hívni a színházba. Sokat adtam arra, hogy a frissen diplomázók valamilyen formában ide kerüljenek a zenekarba. Világéletemben nagyon szerettem a társulatot. Biztosan tudja, 24 évig voltam az Operettszínházban. Az eljövetelem oka ott is az volt, hogy felborult a rend, és vénségemre bevállaltam, hogy otthagyom, vidékre utazom. És most is azt mondom: a Miskolci Nemzeti Színházban igenis van egy kiváló társulat. Nagyon sajnálom, mert az az érzésem, ez meg fog szűnni. Ezt mondtam a velem szemben ülő két úrnak, Kiss Csabának és a helyettesének, Béres Attilának.

Mondtak erre valamit?

Váradi Katalin: Nem. Tudja, ha az ember őszintén beszél, a másik szemébe néz. Ha én elküldöm önt innen, és nem nézek a szemébe, akkor ön mire gondol? Ezt lehet avval is magyarázni, hogy én egy korosztállyal idősebb vagyok, mint ezek a fiatalemberek. Nem hiszem. Van a színháznak íratlan szabálya, és azt nem lehet felrúgni. Sem nekem, sem az elküldött kollégáimnak ezen a papíron kívül semmi másunk nincs.

Lett volna olyan konstrukció, amelyben ön is maradhatott volna?

Váradi Katalin: Az utódomat, Silló Istvánt ismerem. Évekig együtt dolgoztunk az Operettszínházban. Soha nem volt közöttünk konfliktus, soha nem zavartuk egymás köreit. Más volt a munkánk: én a klasszikusokat csináltam, ő meg általában a musicaleket.

Egyikük sem kezdeményezte, hogy tisztázzák ezt a helyzetet, ha már egyszer ő döntötte el az ön sorsát?

Váradi Katalin: Én nem kezdeményeztem.

Maradt volna egyébként?

Váradi Katalin: Nem tudom, milyen hozzáállást tapasztaltam volna. Nekem az számít, hogy komoly társulat és tervezett munka legyen. Amikor egészen fiatal koromban, Vámos László rábeszélésére bekerültem az Operettszínházba, azt tanultam: egy színház – az egy család. Így is éreztem. Itt, Miskolcon is, amikor ide kerültem.

Mi az, amit sajnál itt hagyni?

Váradi Katalin: A zenekarocskámat. Nagyon értékes muzsikusoknak tartottam őket. Úgy gondoltam magamra itt, mintha mindenki anyukája, vagy inkább nagymamája lennék. Nagyon szerettem itt lenni, és nagyon fáj a szívem a színházért.

Említette: nagy változáson ment át a zenekar. Mit kell tudnia az utódjának: mi a legfőbb értéke a zenekarnak?

Váradi Katalin: Hogy fiatal. Rendkívüli módon hajlítható és tanítható. Más zeneka­rokkal ellentétben, ők akkor is gyakorolnak, amikor ezt a munkájuk nem indokolná. Pedig a legtöbbjük a színház mellett tanít is: az itteni fizetés nem olyan magas, hogy erről lemondhatnának.

Szándékosan nem beszél arról, hogy mi volt ebben az ön szerepe?

Váradi Katalin: Én mindent csinálok velük, amit lehet, amit tudok. Van valami, amit nem lenne szabad elfelejteni: a színház nem egyéni műfaj. A színház közösségi műfaj. A színházban nemcsak a rendező fontos, vagy karmester. A színházban mindenki fontos. Dirigálhatok úgy, mint Herbert von Karaján, ha közben a színpadon úgy énekel valaki, hogy attól a közönség feláll a helyéről, és hazamegy. Itt nem arról van szó, hogy én mutogassam magam. Mit mutogassam magam?

Csak tetten érhető valahol az ön személyes szerepe – ön volt a zeneigazgató.

Váradi Katalin: Ahogy idősödöm, egyre jobban szeretek tanítani. Az évek alatt sok fiatal énekesnek és zenésznek tudtam zenei és technikai tanácsot adni.

Hová visz az útja innen?

Váradi Katalin: Hívtak Ausztriába, koncertre, és megyek vissza Japánba, ahol az elmúlt két évben az itteni munkáim miatt nem járhattam. Dirigálok, és az ottani opera stúdiójában fiatal művészeket tanítok majd.

Bujdos Attila