Imre akár boldog is lehetne...

„Egy nap hirtelen rosszul lettem a munkahelyemen. Olyan érzés volt, mintha szíven lőttek volna, először tényleg azt is hittem. Mire elújságoltam a kollégáimnak, már csuklottam is össze. Nyomban kórházba vittek, ahol az orvos megvizsgált, majd azt mondta, ne szimuláljak. Ez még tán rosszabbul esett. Mondtam, nézze meg a számítógépen, csak volna valami nyoma, ha több mint 40 évi munkaviszonyom alatt csak egy napon is táppénzen vagy kórházban lettem volna. Még csak születni sem kórházban születtem! Erre befektetett megfigyelésre, 24 órára, ahogy voltam, ruhástul, bakancsostul. Másnap kora reggel, amint egy főorvos meglátott a folyosón egy betegtársam segítségével a vécé felé vánszorogni, megkérdezte, honnan kerültem ide. Elsoroltam, mire nyomban hívta a klinikát, hogy készüljenek fel egy sürgős eset fogadására...”

Öt percen múlt

Imrén 8 órás összetett kardiológiai műtétet hajtottak végre. Ő már csak a 30 centiméteres heggel szembesült a mellkasán. Az operáló főorvos mesélte el neki, hogy a szívét 4 órán keresztül jegelték a testén kívül, s hogy jó, ha 5 perce volt, még így is felmerült, talán hozzálátni sem érdemes már a beavatkozáshoz.
„Ahhoz képest jól gyógyultam, köszönhetően annak, hogy egész életemben egészségesen éltem, egyáltalán nem fogyasztottam alkoholt, nem cigarettáztam, és sokat dolgoztam az erdőn is. Nehéz is volt tudomásul vennem, hogy már nem bírok dolgozni: ha kicsit is erőltetem, vagy meleg van, már esek is össze. Le is százalékoltak, 67 százalékra. Átnézték a papírjaimat, s annyit mondtak: örüljek, hogy élek.”

Ismét a padlón

Három év után jött a papír: ismét szakértői bizottság elé idézték Imrét.
„Három órán át várakoztam, majd a papírok átadása és a pólólevétel után 30 másodperc alatt megtörtént a vizsgálat. Az orvos egy hosszú vonalzóval megmérte a heget, majd megkérdezte, miért nem dolgozom. Válaszoltam, de a vonalzóval kétszer is elfordította az orromnál fogva a fejemet, amikor válaszolni akartam. Mielőtt kiküldött, megjegyezte: „büdös a munka”. Csak az ajtó kívül eszméltem rá, mit mondtak nekem!”
Megjött a határozat: munkaképesség-csökkenés: 40 százalék, eredeti szakmájában korlátozás nélkül foglalkoztatható. Csakhogy az az iparág, amelyben eredeti szakmájával dogozott, alaposan átalakult, ott foglalkoztatásra nem számíthat. Másik szakmája a gépkocsivezetés lett volna, ha betegsége miatt időközben nem korlátozzák a „fullos” jogosítványát „úrvezetőire”. Egyébként a műtétjét követően Imrét beutalták egy szívkórházba is rehabilitációra. Az ottani, elmondása szerint nagyon alapos kivizsgálás után a főorvos azt írta a zárójára: „Fizikai terhelhetősége napi másfél óra.”

Némi megnyugvás

Imre megfellebbezte a határozatot, be is hívták másodfokra, ahol még 1 százalékot adtak az addigi 40 mellé. A vizsgálat pedig térdreflex-kalapálás volt, valamint hogy behunyt szemmel az orrára kellett tennie a mutatóujját... Ezt követően Munkaügyi Bírósághoz fordult (az sem volt semmi: beszereznie a szakvéleményeket, kórházi zárójelentéseket úgy, hogy mindenre 2 hónap állt rendelkezésére, a 3-7 hónapos várólisták mellett)... A kirendelt szakértő nem sajnálta az időt sem a kikérdezésre, sem az orvosi dokumentumok áttanulmányozására. Imre akár boldog is lehetne: véglegesen megkapta a 67 százalékot...

Szalóczi Katalin
[email protected]


A cikkünkben szereplő Imre megyénkbeli, létező személy, négy éve kezdődött története valós. Kérésének eleget téve, nevét nem közöljük.