"Kizárólag az emberről írok"

ÉM: Különös titokzatosság lengi Önt körül. Amikor megpróbáltam kideríteni, hány éves lehet, senki nem tudott felelni. Minduntalan homályos hivatkozásokba botlottam, hogy valakinek a valakije egyszer már találkozott Önnel. Mi az oka ennek a sejtelmességnek?

Erdős Attila: Ez nem szándékos és a legkevésbé sem valamilyen tudatos image építés eredménye. Nem smink, ami nélkül nem lehet kimenni az utcára, de nem is alkati kérdés. Inkább képződmény, lerakódás, hosszan tartó változások és tapasztalatok eredménye. Nem lezárt. Lekophat. Kétségtelenül van elfordulás, elzárkózás, de ez csak egy határon túl lép működésbe, csak onnan igaz. Addig viszont az van, ami onnan, a határon túlról, kintről nem látszik. Nagyon is szoros emberi kapcsolatok, amelyek átszövik az életem. Ennek az életnek volt néhány nehéz pillanata és előfordult az is, hogy időszaka. Talán szerencsésnek kell mondanom magam, de a barátaimban sohasem csalódtam. Soha, egyetlen pillanatra sem kellett kételkednem bennük. Régi, kipróbált barátságok, olyanok, ahol súlya van az „együtt nőttünk fel”–nek. Tudjuk egymásról azt, hogy honnan jövünk, látjuk azt, hogy meddig jutottunk, válaszolni tudunk a változás miértjeire. Így érteni egymást egészen más. Nem állítom, hogy több, de mindenképp más. Ilyen értelemben, annak tudatában, hogy a megszokottnál talán valamivel több baráttal rendelkezem, akikre bármikor számíthatok, nem indokolt elzárkózásról beszélni. Az viszont tény, tapasztalom magamon, hogy az ember, ha átélt már néhány változást, ha ezek a változások egyre gyakoribbak, ha azt látja, hogy a világ hogyan gyorsul a felejtést hajszolva, nehezebben köt ismeretséget, barátságot. Én nem zárkózott ember vagyok, csak ebben a formában állandó.

ÉM: Szeretném, ha mesélne magáról egy keveset: hol él, mivel foglalkozik?

Erdős Attila: Életem első 19 évét Debrecenben töltöttem. Diplomát Miskolcon szereztem szociológusként. Két évet a Miskolci Egyetemen dolgoztam, azóta a Pedagógiai Intézet munkatársa vagyok. A versírás mellett rendszeresen publikálok elsősorban etnikai-nemzetiségi és oktatásszociológiai kérdésekben, de Niklas Luhmann műveit is fordítottam.

ÉM: Mióta ír verseket? Esetleg más műfajban is alkot?

Erdős Attila: 13–14 éves koromban írtam az első verset. Amikor elkészült természetesen borzasztóan elégedett voltam és rögtön el tudtam magam helyezni a magyar irodalmi panteonban. Aztán viszont jó úton haladtam afelé, hogy egyetlen műves szerző legyek. Tudniillik mikor elkészült egy újabb vers, akkor rájöttem mennyire nem jó a korábbi és eltéptem. Ez így ment legalább 3–4 évig. Volt mindig egy vers. Körülbelül ekkor 16–17 évesen vetődött fel a dilemma, egy újabb vers megírásakor, hogy melyik is a jobb. Azóta nem tépek el verseket. Ez az az időszak, ahonnan már valóban vállalható az, amit és ahogyan írok.

ÉM: Kikkel áll kapcsolatban az irodalmi életből? Belehelyezkedik tudatosan a literátori miliőbe?

Erdős Attila: Nem jellemző. Nem szeretek jelzőkkel ellátott társaságokhoz tartozni. Nem szeretem a körösödést, a sűrűsödő előfordulást ugyanazon a ponton. Zavar, ha észreveszem, túl gyakran hallom, olvasom a nevem ugyanazon személyek társaságában. A belterjesség irritál, a hatalom taszít. Tandorival szólva bennem mestergyűjtő, embergyűjtő, trófeás kezdeményezőszellem nincs. Megvagyok a magam lehetőségeinek „szabályai”, törvényei és igényei között és hagyom a dolgokat alakulni. Ahogy már mondtam, ez nem felvett, és nem alkati, és semmi köze a szabadság kérdéséhez. Ráadásul én továbbra is úgy látom, Magyarországon és tágabb értelemben Közép–Kelet Európában nem múló hagyománya van a zászlót ragadó művész a fáklyájával a világmindenséget beragyogó költő szerepének. Ez egy félreértett értelmiségi szerep. Úgy gondolom azért, mert egy nehezen megfogalmazható késztetés mozgásba hoz, még nincs több kötelezettségem és nincs nagyobb felelősségem. Természetesen vannak költők, írók, akikkel véleményt cserélek, levelet váltok, de ez inkább valamilyen aktualitás kérdése és nem rendszeres.

ÉM: Verseinek nagy rajongó tábora van, kézről kézre járnak az Erdős-szövegek, akár egy szamizdat. Nem tervez kötetet, vagy több nyilvános megjelenést?

Erdős Attila: Annak örülök, hogy a verseimmel egyre többen és egyre többet foglalkoznak. Keresnek kiadók, folyóiratok szerkesztői. A kötet kérdése is felmerült már, de egyelőre úgy gondolom fontos a minél több irányból és minél több helyről érkező visszajelzés. Ez alapján lehet és érdemes mérlegelni. A versek valóban sokáig mozogtak kézírásos formában, sokan őriznek kéziratokat tőlem és én is őrzöm másokét. Ez nem szamizdat, inkább egy másik forma, őszintébb, kevésbé mesterkélt, kevesebb benne a megfelelés szándéka. A nyilvánosságról engedjen meg egy történetet. Évekkel ezelőtt a kálvinista Róma egyik felszentelt papja Az Isten is című verset a szószékről emelt hangon műelemezte, engem ellenpéldázva, ellenpéldányozva mindazzal, ami jó és befogadható; ezzel e legjelentősebb marketinget kifejtve, mert másnap a gyülekezet minden tagja, még azok is, akiknek addig könyv formában csak Bibliát láttam kezében a kéziratos verset másolta. Lehet, hogy ezután vált rendszeressé ezt hinni, Istenről írok. De nincs így. Kizárólag az emberről írok.

ÉM: Milyen kapcsolat fűzi Miskolchoz? Hol lehet Önnel találkozni?

Erdős Attila: Életemben már hosszú ideje három város, Debrecen, Miskolc és Budapest meghatározó, és teljesen más kötődésekkel lehet leírni ezeket az amúgy sem egyforma osztásokat. Az osztások aránya és az átfedések mindig változó mértéke mellett, kétségtelenül adódik ebben egyfajta sorrendiség, és az is igaz, hogy bár egyszerre és egy időben, de akkor is eltérő intenzitások. Debrecen egy fiatalkori, szép, múlni nem akaró szerelem. Az első szerelem. Azok szerintem nem múlnak el. Talán csak átalakulnak, pont úgy, ahogy az a város is teszi lassan egy évtizede. Miskolc teljesen más. Miskolc két érett férfi komoly és mély barátsága. Budapest? Ezt leginkább egy rövid történettel tudnám elmondani: Egy nagyon meleg nyári napon párommal kint voltam a Széchenyi fürdőben, és egy alig tizennyolc éves fiatalember hevesen udvarolt neki, de mikor a hölgy az ismerkedés lehetősége helyett pontos életkorát adta meg a „Mamád lehetnék!” felvilágosítással, a fiatalember nem akarta elhinni. Budapest pontosan ez. Az anyám lehetne, de nem akarom elhinni. És mindig udvarolok neki.

- Kupcsik Ildikó -