Elfagyott lelkek

Mikor tavaly télen beszélgettem vele,

alig vártam, hogy beüljek az

autómba, hogy bekapcsoljam a

fűtést és

felmelegedjek. Elkékült a kezem,

és téli kabátban is reszkettem a

hidegtől. Gábor pedig

társával együtt a kövön

feküdt, papírdobozokon, hatalmas paplannal

betakarva. Azt mondta, nem fázik. De mindegy is

volt, ha fázott volna, akkor sincs hova mennie.

Ott volt mellettük a bor, mert ahogy

ők mondták: bor nélkül

nincs élet az utcán. S nemcsak arra

gondoltak, hogy az alkohol felmelegít.

Valószínű arra is, hogy a

bor – hacsak ideiglenesen is –

kitörli az emlékeket. Erre

szükség is van, mert a hideg

kövön fekve nem jó arra gondolni,

hogy milyen volt a meleg szobában,

milyen volt a családdal. Jobb a minél

gyorsabb bódulat, ami gyorsan elhozza a

reggelt.

A reggelt, ami a legrosszabb. Legalábbis

Gábor szerint, aki a hideg

hajnalokat nevezte meg, amikor azt

kérdeztem tőle, hogy melyek a legrosszabb

pillanatok kint. Én azt vártam, hogy az

ünnepeket említi majd

válaszában. De nem, azokkal már

kint nem foglalkoznak. Ami fáj, az a

hideg. Az ünnepek annak

számítanak, aki még meg tud

melegedni valahol.

Forrás:

Észak-Magyarország

• Hajléktalanok:

küzdelem a

hőaknákért