2009.03.17. 13:41
Március 17.
<p><EM>Gerőfi Nándor nem nagyon értette,<br /> hogy miért taszigálják. 1984.<br /> március 15-e volt, Nyest-Hután<br /> szemerkélt az eső. A fémkereső<br /> kapunál tömött sorokban álltak az<br /> emberek; bedobtak egy koreai<br /> fémkétszázast a szűk<br /> nyíláson és a verőemberek vagy<br /> elvették a cumisüveget az<br /> amnéziásoktól, vagy adtak nekik egy<br /> "Menj haza!" feliratú nepáli<br /> formájú<br /> zászlócskát.</EM> -<br /> <STRONG>Tonikrüger</STRONG> jegyzete.</p>
Az ég neonfényű volt, amikor a nagy
ember a tiszta króm mikrofonhoz lépett. A
szerkezet recsegett-ropogott, a pép alig
értett a magasztos
magabiztosságból valamit. Nem is volt
meglepő, hogy szájról szájra
járt a mondandó, úgy adták
egymásnak tovább a pépek a nagy
szavakat, a korszakalkotó gondolatokat.
Nyeső volt az eső Nyest-Hután.
A tömeg zúgott, morajlott, mint egy
kilőtt T34-es. A két méteres
gordonon át csak a legmagasabbak
láthattak valamit a nagyon kicsi
testvérből. Lábujjhegyre
ereszkedtek, és hallani lehetett, hogy
értünk roppan a térdük.
„Még kér a pép, most
adjatok..”. És már
fújták is a buborékot az
óriási műanyag
szívószálakból.
Csípte a szemét Gerőfi
Nándornak is... 1984. március
15-ét írtunk.
Neonfényű Nyest-Hután elcseszett
mindent az eső - gondolta a pép, de nem
mozdult. Ázott és hallgatott. Két
nappal később már az elvett
cumisüvegre sem emlékeztek az
amnéziások.
