Szerelem a Bükkben

Egy elbeszélő költeményt hoztam mára, Mátyás király és egy szegény bükki parasztlány románcát mesélem el benne. Fogadják szeretettel!

Mikor még a gyönyörű Lillafüred

Nem létezett, s nem dobogtatta szíved,

Ott, ahol a kis Taj csörgedezett,

S erdő borította az egész területet,

Annak messzi, távoli zugában,

A fák között, egy rozzant faházban,

Egy réges-régi legenda született,

Mit mára csak kevesen ismernek.

Elfeledve, túl a Szent István Erősén,

A legsűrűbb, sötét erdő mélyén,

Egy kis roskatag viskó állt,

Hol’ egy csodaszép leány szunyókált.

Ekkor még büszke hajadon,

Előtte még minden gondon, bajon.

Az idős szüleivel éltek hárman,

Békességben, örömben, boldogságban.

Messze innen nagy pompában

Élt egy király, kiért rajongtak országában.

Bátor, igazságos volt, s igaz,

Ki nem állta a hazugokat.

Corvin Mátyás volt a neve,

Ki gyakran járt le Diósgyőrbe.

Egy nagy bánata volt őneki,

A trónját, birodalmát ki örökli?

A Diósgyőri vár ekkor még

Csoda szép, házassági jegyajándék.

Ide jártak a királyok s királynék,

Ragyogott, mint egy tündöklő nyakék.

Sajnos Mátyás özvegy vala,

Nehéz föld alatt a neje s fia.

Mit nem adna egy utódért

S egy jó és szerető családért.

– Katám, miért hagytál itt?

– kérdezgette ezt napestig.

– Nem találok hozzád foghatót,

Kivel tölteném a napi valót.

Lesz még nekem nagy örömöm?

Szívem virágát kivel megöntözöm?

Ágyasokat találok számtalan,

De olyat, mint te, kereshetek hasztalan.

Vadászat, ivászat, lakomák, nők,

Melyek múlatták az időt, a veszendőt.

Egyik vadászat a Bükkben

Váratlan fordulatot hozott az ügyben.

Mátyás a hegyen lefordult lováról,

Lábát törte a reá zuhanó faágtól.

– Hova vigyük a királyt?

– inasa rögtön segítségért kiált.

Egy favágó élt az erdő mélyén,

A fent említett kunyhó ölén.

Hazavitte a királyt magához,

Előbb nem sejtve, kit hoz a házhoz.

Három napig nyomta ő az ágyat,

Addig legalább aludt egypárat...

Azonban a gazda lánya, Réka

Mátyás szívét rögtön elrabolta.

A leány szép, kerekded formája,

Királyunk vágyának netovábbja.

A három nap pihenésből két hét lett,

Az uralkodó mély szerelembe esett.

Mondhat nemet valaki egy királynak?

Egy favágó gyermeke Mátyás akaratának?

Két hét után érkezett a keserédes búcsú,

Mátyás királyunkat várta egy háború.

– Nem feledlek, Réka! – kiáltja a felség.

De tudta a leány, hogy nem lesz ő feleség.

Hetek teltek, hónapok múltak,

Híre-hamva sincsen a mi királyunknak.

Pedig leányunknak gömbölyödött hasa,

Szerelmük gyümölcse bizony benne vala.

Kilenc hónap telt el a románc óta,

Egészséges fiú annak a jutalma.

De hol volt ekkor Mátyás, a büszke apa?

Felvidéken harcolt, a sors így akarta.

Huszitákat űzött a pápa parancsára,

Velük vetekedett, azoknak kárára.

A diadal után Bécsbe vitt az útja,

Szerelembe táncolta Edelpeck Borbála.

Elfeledte Rékát, a favágó lányát,

Pedig ő mindennap várta jó királyát.

Diósgyőrben lassan már mindenki tudta,

Mátyás királyunknak van egy szép porontya.

Fenn a Bükkben áll a favágó háza,

Ott van az országnak leendő királya.

Cseperedik szépen, erősödik Álmos,

Nagyon huncut bizony, a kis szélhámos.

– Mi lesz velünk, fiam? – kérdezi az anyja.

– El fog jönni apa? – kérdez vissza fia.

Évtizednek múltán csak eljött a király,

Nagy kísérettel állt meg Diósgyőr váránál.

Egy fiúval jött hozzánk, kinek neve János,

Beszterce nevelte, s a koronára vágyott.

Vadászatot tartottak a környékbeli urak,

A királynak, aki egész álló nap csak mulat.

Felmentek a Bükkbe, a Taj vizének mellé,

Eszébe jut Réka, szíve nem felejté!

Megvan még a kis lak, az erdő mélyén,

Megtalálta Mátyás, belépett hát büszkén.

Nincs ott már Rékája, nem él már szegényke,

Megszakadt a szíve, ez a feledésnek része.

Csak az öreg baltás él már, neveli az ifjút,

Aki éppen nincs itt, így nem látta a fattyút.

– Visszajövök érte – ígéri a király.

Az öreg nem mond semmit, tekintete sivár.

Nem jött többé vissza az igazságos Mátyás,

Diósgyőrt feledte, de emésztette bánás.

Nemsoká a favágó is követte a lányát,

Asszonya mellé temették, ez a sors nem hálás.

Álmos maradt egyedül a sűrű rengetegben,

S remeteként élt tovább, reménytelenségben.

Hollóstető neve nem véletlen lett az,

Emlékét és a kunyhót már rég benőtte a gaz.

A történet a képzelet szüleménye, bármilyen hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve.

(Folytatjuk...)