Egyetem után fogta a hátizsákját, és elindult, hogy megváltsa a világot

Hoitsy György neve már lassan négy évtizede összefonódik a Lillafüredi Pisztrángteleppel. Már egyetemi évei alatt voltak kivételes megoldásai, például a kecskebékák szaporítására. Napjainkban pedig létrehozott és fenntart egy sebespisztráng-génbankot is a telepen, ahol Magyarországon először – Európa közepén egyedülálló módon –, víztakarékos, egyben környezetkímélő vízvisszaforgató rendszert talált ki és épített. Ezekről és még számos kezdeményezéséről is beszélgethettünk volna a pisztrángtelep vezetőjével. Most azonban évfordulók teszik ünneplésre is okot adó helyszínné a mára gasztronómiai és turisztikai szempontból is kivételes hírnévnek örvendő pisztrángtelepet.

Évtizedek munkája és századfordulón átívelő múlt. Mostantól három évforduló is adhat okot az emlékezésre, amelyek többek között az ön életéhez is köthetők.

Három évtizede működik az Erdei Halsütöde. Régen ide csak erdészeti és kormányzati „repik” alkalmából lehetett bejönni. Amikor 1991-ben kivettük a pisztrángtelepet, akkor kinyitottuk a kaput, hogy bárki megkóstolhassa ezt a nemes és igen finom halat. Jövőre lesz például 40 éve annak, hogy a Lillafüredi Pisztrángtelepen vagyok. 1982. július 15-én jöttem ide, és kezdtem el itt a munkát. 2023-ban pedig a telep indulásának lesz évfordulója, mert 1933. március 1-jén érkezett ide az első ikraszállítmány, amivel elkezdődött a termelés.

1982-ben mi fogadta Lillafüreden? A nagy múltú telep akkor éppen milyen képet mutatott?

A Trianon utáni Magyarországnak ez volt az első, még ma is működő pisztrángtelepe. 1932-ben kezdték építeni, az első vezetője Vásárhelyi István volt, egészen haláláig, 1968-ig dolgozott itt. Addig folyamatosan fejlődött, szépült. Ő utána azonban nagyon nagy űr keletkezett. Amikor meghalt, próbálták Pestről, a minisztériumból pótolni a rátermett vezetőt, illetve egy Pest megyei halászati főfelügyelőt is kineveztek, hogy majd átveszi Vásárhelyi munkáját. Egyikük fél év múlva, másikuk három hónap múlva szökött meg innen. Ez egy állandó, 24 órás felügyelet. Itt, ha mínusz 20 fok van, akkor is be kell menni a vízbe, le kell halászni, le kell fejni az anyahalakat. Nem mindenki bírta ezt. Szépen lassan csúszott le a telep. Amikor én 1982-ben átvettem, akkor 1,2 tonna volt az étkezési hal termelése évente, most 60 tonna. Ennyi a különbség az eltelt időben.

Egyetemi évei alatt már lehetett tudni, hogy valami hasonlóval fog foglalkozni?

Volt egy tudományos diákköri munkám, az volt a címe, hogy „A kecskebéka indukált szaporítása”. A világon én oldottam meg először, hogy akkor szaporodott a kecskebéka, amikor én akartam. Akkor ez egy világraszóló dolog volt, ezért hívtak Százhalombattára, a Temperáltvizű Halszaporító Gazdaságba, de ott végül nem volt üres álláshely. Emellett Szarvason, a haltenyésztési kutatóintézetben voltam gyakorlaton, részt vettem az ott folyó kísérletekben. Amikor kezembe kaptam a diplomámat, akkor újra jelentkeztem náluk, de már nem tudták megadni a korábban megígért kutatói garzont, s mivel 1700 forint lett volna a fizetésem, akkor azt mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget.

Hogy lett ebből Lillafüred?

Közben nagyon sokat túráztam, többek között a Bükkben is. Fogtam a hátizsákomat és eljöttem ide. A miskolctapolcai kempingben levertem a sátramat. Itt minden reggel felöltöttem a zakómat és a nyakkendőmet, és mentem Bőcsre, Gelejbe, Hejőkeresztúrba. Mindenhová, ahol hal volt. A Bükki Nemzeti Parkban is kerestem állást, mert picit botanizáltam, háromezres cincérgyűjteményem volt, bogarásztam is. Utolsó nap jöttem fel a pisztrángtelepre. Első látásra megdöbbentettek az állapotok, ugyanis én egy 1976-os halászati folyóiratban olvastam róla, hogy Borsodban milyen halgazdálkodás folyik. Amit én láttam: mindenhol derékig érő gaz volt, a tavak nagy része be volt omolva, lyukas volt. De láttam, hogy rendbe lehetne hozni. Azt lehet mondani, hogy abban az időszakban hihetetlenül leírták a Lillafüredi Pisztrángtelepet. Én pedig éreztem, hogy itt nagyot lehet alkotni. Ez persze nem mindenkinek tetszett, hogy „idejön egy nyikhaj egyetemista”, éppen hogy elvégezte az egyetemet és meg akarja váltani a világot. És meg is akartam.

És megváltotta a világot?

Úgy érzem, hogy itt helyben igen. Ha ma azt mondják, hogy pisztráng, és a minisztériumba megy valaki – akár Azerbajdzsánból, akár Kirgíziából, Orbán Viktorhoz vagy bárkihez –, egyből a Lillafüredi Pisztrángtelepre irányítják. Ha az egyetemen a recirkulációs rendszerről tanulnak, akkor a Lillafüredi Pisztrángtelep is szóba kerül, mert egyedülálló hideg vizes recirkulációs rendszerünk van, ami saját fejlesztésű és saját kivitelezésű rendszer. De dolgoztam fejlődő országokban Vietnamban és szaktanácsot adtam Laoszban.

42 napig keltetem az ikrát. Összehasonlításképpen, a ponty 3 nap alatt kikel, őket 42 napig kell babusgatni... – Hoitsy György

Megnyitották a telepet is, ahogy említette, és elindult a halsütés is. Azelőtt is volt itt forgalom?

Én erdészeti alkalmazott voltam egészen 1991-ig. Korábban is már annyit termeltünk, hogy jó lett volna eladni. De akkoriban, ha valaki odajött hozzám, hogy szeretne egy kiló halat, akkor nekem azt kellett mondanom, hogy menjen be a Deák tér 1. szám alá, onnan hozzon egy bárcát. Kijött 20 kilométert, aztán menjen vissza, és megint jöjjön vissza. Gyakorlatilag 80 kilométert kellett megtennie 1 kiló halért. Ez egy őrültség volt. 1991-ben megnyitottuk az Erdei Halsütödét. Volt akkor egy receptje az elődöknek, borssal, paprikával összekevert lisztbe forgatták a halat. Jó volt, de mi szerettük volna másképp. Többféle fűszert tettünk hozzá, ezzel indultunk.

És minden ment, mint a karikacsapás?

Nem. Nagyon nehezen indult el. Minden pénzünket hirdetéssé tettük, és majdnem belehaltunk, mert néhány telefonos érdeklődés volt csupán. Azt hittük, hogy majd dőlnek az emberek, de nem így volt. Kénytelen voltam házalni, vittem a halat a Balaton mellé, Siófokra, Tihanyba. Aztán amikor indult az idegenforgalmi szezon – márciusban kezdtünk –, akkor végre megmozdult a forgalom. Az első időszak tényleg egyfajta őskor volt: minden reggel vettem egy kiló kenyeret, s ha jött valaki, akkor még forrásvizet is adtunk a mi kis sült pisztrángunk mellé. Aztán szájról szájra terjedt a hírünk. Rögtön az elején egy német természetfotós párt is vendégül láttunk, ők pedig egy belga–holland házaspárnak mondták el élményeiket, ők is eljöttek hozzánk. Nekik füstölt pisztrángot és harcsapaprikást is készítettem. A magyaros ízektől el voltak ragadtatva, mert mint megtudtam, annak ellenére, hogy sok halat esznek otthon, ők csak vajjal és legfeljebb pici kaporral ízesítették eddig.

Mikor érezte úgy, hogy ez a sütöde most tényleg beindult?

Azt lehet mondani, hogy 14-15 évvel ezelőtt már tényleg jöttek az emberek. Akkor kezdtem azt érezni, hogy igaz, hogy sok vendégünk van, de már kezdtem szégyellni, hogy csak háromféle pisztráng, a sült, a füstölt és a fokhagymás bundás van az étlapon. Szerettem volna valami újat. Úgy döntöttem, hogy ősszel egy héten át „Pisztráng Ötös Napokat” rendezünk. Szeptember 30-ával mindig bezárt a sütöde, így október első hetében kezdtük el a kóstoltatást, új ételeket találtam ki grillen, kemencében és salátákkal. Amelyikre azt mondták a vendégek, hogy ez nagyon jó lenne az étlapon, azt a következő szezonban fel is vettük. Így lett a „grill csütörtök”, grilleztük a pisztrángot, baconnel betekerve, kellemes, magyaros ízesítéssel. Aztán jött a „kemencés péntek”, a „salátás szombat”, a „filés vasárnap”, vagyis tematikus napokat csináltunk, tavaly volt éppen a 13. ilyen alkalom.

Egyszer régen, amikor beszélgettünk, azt mondta, nem eszik pisztrángot, pedig szereti a halételeket. Ezt még mindig tartja? Jól emlékszem, hogy azért nem, mert egész nap velük foglalkozik?

Annyit dolgozom velük, annyiszor van a kezemben ez a hal, egészen a szaporítási időszakig, amikor minden héten minden anyahalat kézbe veszek, megnézem, hogy van-e nála érett ikra. Ha van, beviszem, elaltatom, lefejem, ha nem, visszateszem, aztán a következő héten megint kiveszem. 42 napig keltetem az ikrát. Összehasonlításképpen, a ponty 3 nap alatt kikel, őket 42 napig kell babusgatni. Amikor kikelnek és elúsznak a kishalak, félóránként etetem őket. Az édesanya a gyermekét 3 óránként eteti, őket félóránként kell. Minden egyes medencét évente háromszor, ötször lehalászunk, leválogatunk, hogy ne egyék meg egymást. Tehát annyiszor a kezemben van a hal, hogy szinte kötődik hozzám. Sokszor mondják, hogy biztos nem mondom meg, hogy melyik anyahal volt az. Miért ne lehetne, amikor olyan gyakran tartom őket a kezemben...

(A borítóképen: Hoitsy György: „Ha azt mondják, hogy pisztráng, és a minisztériumba megy valaki – akár Azerbajdzsánból, akár Kirgíziából – egyből a Lillafüredi Pisztrángtelepre irányítják”)