Nosztalgia, főhajtás, rock ’n’ roll: we are Motörhead!

Többen (köztük én is) úgy léptek be a VOKE ajtaján, hogy homlokukra szaladó szemöldökük alatt egy „aztazeget!” felkiáltás hagyta el a szájukat, a létszámot látva. Szép kis társaság gyűlt össze, a nagy találkozások és az „ezerévenemláttalakok” estéje volt december 28-a, amellett természetesen, hogy meghallgassuk a kedvenc Motörhead számainkat. Ügyesen kellett lavírozni annak, aki be akart jutni, sem az előtérben, sem a koncertteremben, sem a művház előtt nem lehetett szinte mozdulni. E sorok írója eddig minden évben részt vett a Lemmy-emlékesteken, és bátran mondhatja, hogy évről évre gyarapodik a közönség száma. Noha az első év érdeklődésétől az összes többi eseményé elmaradt, de ez annak is betudható, hogy Lemmy halála annyira megrázta a rockertársadalmat, hogy egyértelmű volt, hogy aki egy kicsit is kedvelte a zenekart, az elment arra a bizonyos 2016-os koncertre. Akkor aztán tényleg olyan heringparti volt a Cornerben, hogy azóta sem láttam ennyi embert egyetlen miskolci koncerten sem.

A büfénél kígyózó sorban állva elöntött egy nosztalgiahullám: tinikorom hangulatát idézte a kicsit szocreálos helyszín és az ölelkező, bőrdzsekis, összetartó kis társaság. Szinte mindenki ismert mindenkit innen vagy onnan, de közös ismerős biztosan akadt, hatalmas nevetések, nagy sztorik röpködtek a büfé előtti asztaloknál.

A zenészek ezúttal is odatették a rock ’n’ rollt, már egy ideje jó magasra került az a bizonyos léc, de ez alkalommal sem lehetett panasz a színvonalra. A Motörhead életérzést tökéletesen átadták, és a három felállás összesen körülbelül 30 nótája bitangul szólt. Az összes nagy klasszikus kedvenc felcsendült, bennem biztos nincs hiányérzet.

Tényleg szívmelengető volt látni, hogy a zene szeretete és egy-egy legendás alak tisztelete mennyire összehozza nemcsak a muzsikusokat, hanem a rajongókat, az embereket is. A főhajtás szépen sikerült, szerintem ha az öreg látta, biztosan koccintott velünk egyet képzeletben.