Jancsó Dóra: „Elsődleges szempont, hogy mindig hiteles legyek”

Akt.:
Jancsó Dóra
Jancsó Dóra - © Fotó: Rogosz Péter
Miskolc – Amikor hellyel kínál az öltözőjében, még nem sejtem, hogy aki velem szemben ül, egy új Jancsó Dóra. De ne szaladjunk előre! Beszélgetés: Jancsó Dóra színművésszel.

Művészet – művészet?

Elsőként azt szeretném megtudni, ha érettségi után rögvest színésznek jelentkezett, miért választotta a nyíregyházi Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát. Művészet – művészet?

– Kicsi koromtól szívesen és – édesanyám szerint – jól rajzoltam, ezért rajz tagozatra íratott. Persze, emellett jártam sportolni és irodalomszakkörbe, valamint versmondó versenyeken is sikerrel szerepeltem. Minthogy a rajztanárnőm is tehetségesnek tartott, javasolta a nyíregyházi középiskolát. Így lettem bőrműves, noha egyetlen napig sem dolgoztam ebben a szakmában. A vizsgamunkám egy kobak-lovaglópálca-kantársallang volt. Egy városi kiállításon komoly megrendelést is kaptam – teszi hozzá nevetve. Arról is beszél, hogy nagyon is volt köze a középiskolai éveknek a folytatáshoz, különösen a művészet- és a viselettörténetnek vette később is hasznát a színházi tanulmányainál. Amúgy, ha abban a tanévben indult volna, biztosan a díszlet- és jelmeztervező szakot választja.

Családi szálon

A nyíregyházi évek meghatározóak voltak a pályaválasztásban is, hiszen családi szálak kötötték Pregitzer Fruzsinához, az ottani színház színésznőjéhez.

– Nemcsak az előadásokra vitt magával, hanem a próbákra is, ahol láthattam, milyen állapotokon mennek keresztül a színészek egy-egy próbafolyamat során. Szembesültem azzal, hogy nem csak a csillogásról szól ez a szakma, mégis vonzónak és izgalmasnak találtam, minden nehézségével együtt. Sőt, ízelítőt kaptam a színházi intrikákból is. Fruzsina erre vonatkozó tanácsai máig eszembe jutnak, hasznukat is veszem.

Érdekel, milyen helyzetek ezek.

– Hiperérzékeny ember vagyok. Rendkívül nyitottnak érzem magam, s előfordul, hogy ezzel visszaélnek. Igyekszem e téren formálódni, megtalálni a középutat. Mindenki felé őszinte szeretettel fordulok. Ez vagyok én…

„Nem kell elkapkodni”

Elárulom, engem eleve bámulatra késztet a színészmesterségben, hogy újabb és újabb hosszú szövegeket kell megtanulni.

– Nem hiszem, hogy kiemelkedő memóriám lenne. Pályakezdőként igyekeztem elsőként megtanulni a szöveget, ezt el is várták tőlünk. Ám rájöttem, hogy a rendelkező próbán kapott instrukciók sokat segítenek, mert van mihez kötni a szöveget. Nem kell elkapkodni…

Arról érdeklődöm, melyik eddigi szerepe állt leginkább közel a saját személyiségéhez.

– A legfontosabb, hogy megtaláljak minden egyes szerepem és Jancsó Dóra között legalább egy kapcsolódási pontot, amellyel képes vagyok azonosulni, s amely köré építhetem a nagy egészet. Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy az elmúlt tizenhat év alatt mindenféle műfajban játszhattam. Törekedtem is a sokoldalúságra, igyekeztem elkerülni, hogy beskatulyázzanak.

S hogy melyik műfaj a nehezebb?

– Technikailag a zenés, mert az összetettebb: énekelni, (közben) táncolni és beszélni is kell. Ugyanakkor nem könnyű egy drámai szerep sem, amelyet estéről estére újra meg kell élni úgy, hogy közben a többiek lelkiállapotától is függsz, hiszen belőlük is töltekezik az ember. A legnagyobb kritikusom máig az édesanyám, számít a véleménye. Számomra mindig fontos volt, hogy magammal elégedett legyek. Magammal szemben mindig maximalista voltam, tudom is, hogy honnan ered – jegyzi meg a művésznő, s egy pillanatra a távolba réved.

Belekapaszkodom hát a mondatba: honnan a bizonyítási vágy?

Apának megfelelni

Elmeséli: a szülei korán elváltak, édesapja külföldre költözött. Akkor úgy érezte, őt is elhagyta, talán elégedetlen is vele, megpróbált hát megfelelni neki, de úgy érezte, sikertelenül.

– Amikor megosztottam vele, hogy színésznő szeretnék lenni, végképp kitört a tájfun. A mi családunkban – sok az orvos, az édesapám pedig jogász – a doktorátus kimondatlan elvárás volt. Ehhez képest én színésznő akartam lenni! A második évadomban kaptam meg az első főszerepet, Shakespeare: A velencei kalmárban. Édesapám épp itthon tartózkodott, megemlítettem, van egy kisebb szerepem, szeretném, ha megnéznének, aztán beülnénk valahová vacsorázni, beszélgetni. A nagynéném, aki látta, hogy meghatotta az apámat a lánya alakítása, az asztal mellett tette fel a kérdést: „Nem akarsz a lányodnak mondani valamit?” És akkor az én szigorú apám elnézést kért, amiért korábban kijelentette, hogy a színészet nem nekem való. Olyannyira komolyan gondolta, hogy kevéssel ezután egy neki küldött zenés CD-felvételemet (a tudtom nélkül) továbbküldte külföldi szakembereknek. A külföldi karrierem építésének az vetett gátat, hogy a színház akkori vezetése olyan lehetőségeket kínált számomra, amelyek mellett úgy éreztem, itt a helyem. Viszont az édesapámmal való kapcsolatom egyre szorosabbá kezdett válni. Már tudtunk jókat beszélgetni, s úgy éreztem, lassan ő is megérik a kettőnk kapcsolatát tisztázó „nagy beszélgetésre”, amelyre oly régóta vágytam. A másik szerepem, amely nagyon megérintette őt, Molnár Ferenc: Az ördög című darabjában volt, két éve. Akkor már magától mondta el, mennyire büszke, hogy a lánya a partnerével (Zayzon Zsolttal) a színpadon, fiatalkora egyik amerikai filmjének búcsújelenetét idézte meg számára… Ezt követően közösen kezdtünk a külföldi lehetőségekről gondolkodni, aminek hirtelen halála vetett véget.

„Nem volt könnyű”

A gyászhírt egy előadás előtt egy órával tudta meg, úgy lépett színpadra. Arról pedig az Észak is írt: az Egy csók és más semmi nyári próbafolyamata közben kellett a halálesettel kapcsolatos tennivalókat intéznie.

– Nem volt könnyű. Különösen azért, mert édesapám nem természetes halállal halt meg – mondja könnyeivel küszködve. – Még várjuk a toxikológiai vizsgálat eredményét. Küldetésemnek tekintem, hogy kiderüljön az igazság…

Halál és újjászületés

A nagy beszélgetés elmaradt hát, de…

– Az a különös, hogy bár az édesapámat fizikailag elveszítettem, azóta úgy érzem, mintha belém költözött volna az energiája. Mindig velem van. Megváltozott a kis lényem, új dolgokat fedezek fel magamban, gátak omlottak le bennem. Mintha újjászülettem volna, mind a munkámban, mind a magán­életemben.

Kérdezem még szerepálmokról, s hogy vajon rátalált-e már az a rendező, aki a legtöbbet tudná kihozni belőle.

– Szerencsésnek tartom magam, mert jó rendezőkkel dolgozhattam eddig is. Szeretem, ha kíváncsiak rám, az én elképzeléseimre, s tudunk együtt gondolkozni egy szerepről. A mostani új vezetéssel, úgy érzem, ilyen időszak kezdődött el. A musicalirodalomban több olyan szerep is van, amely közel áll hozzám, remélem, egyszer rám találnak. Elsődleges szempont, hogy minden szerepemben hiteles legyek, bármit is játszom.

Felvetem, a képernyőn is meg-megjelenik.

– Igen, szerepeltem reklámfilmben, szappanoperában és reality műsorban is. Számomra ezek mind új tapasztalatok, más helyzetek. Kár, hogy ma már ezek többet jelentenek az ismertségben, mert a közönség nem mindig a legjobb színészeket láthatja, sokszor rejtve marad, milyen kitűnő munkák születnek vidéken.

– Szalóczi Katalin –

 


Névjegy: Jancsó Dóra

  • Született: 1978-ban, Kazincbarcikán
  • Iskolái: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Nyíregyháza; Theatrum Színiakadémia (Budapest)
  • Munkahely: Miskolci Nemzeti Színház (1999–)
  • Hobbi: lovaglás, utazás
  • Elismerések: Miskolcon 2011-ben, 2012-ben és 2013-ban az Észak-Magyarország olvasóinak szavazatai alapján Az év színészének választották
  • Közönségdíj: Máthé Baba-díj, az évad legjobb színésznője (2012; 2013)








hirdetés