2018.08.07. 16:13

Nincs reménytelen eset

Miskolc - Dr. Révész János: Az utolsó pillanatig hinni kell a gyógyulásban! Interjú: Dr. Révész Jánossal, a Klinikai Onkológiai és Sugárterápiás Intézet vezetőjével.

Nincs reménytelen eset – a daganatos betegek hatvan százaléka meggyógyul – mondja dr. Révész János, a miskolci Klinikai Onkológiai és Sugárterápiás Intézet vezetője, akit többek között arról kérdeztünk, mennyire nehéz, lelkileg megterhelő a munkája?

Nem érzem nehéznek. Úgy gondolom, akkor jó egy hivatás, ha az ember úgy jön be a munkahelyére, hogy – József Attilát idézve – játszani jön.

Ön játszani jön?

Nem egészen. Természetesen vannak nehéz élethelyzetek, akár szakmai, akár emberi szempontból, de összességében élvezem a munkámat.

Tanítják az egyetemen, hogyan kell megmondani egy betegnek, hogy gyógyíthatatlan?

Ezt így direktben nem tanítják. Annak idején Popper Péter pszichológustól hallottam, hogy a beteg a magatartásával mindig jelzi, hogy mennyi az, amit szeretne tudni a betegségéről, és mi az, amit jobb, ha nem mondok el. De tudom, hogy hol a határ, ameddig mindenképpen el kell mondanom. Szakmai szempontból beteg felvilágosításnak nevezzük, amikor leülünk egy asztalhoz a daganatos pácienssel, és elmondunk neki mindent a betegségről, valamint az életkilátásokról. Persze ez utóbbi jelentősen függ az életmódtól. A kezelések bonyolultak lehetnek, és ezeket egy beszélgetés alkalmával lehetetlen elmondani. Úgy, hogy a beteg feszült, ideges, talán nem minden információra fogadóképes.

Többször is találkozik a beteggel felvilágosítási céllal?

Igen. Ennek vannak lelki okai, és ahogy az imént mondtam, minden információt egyszerre nem tud befogadni a beteg. A második találkozáskor már ismerősként tekintünk egymásra, és ráhangolódunk egymásra.

Amikor önökhöz kerül a beteg, már tudja a diagnózist?

Elképzelhető, hogy a diagnózist elmondta neki a társ szakma képviselője, a nőgyógyász, a sebész, a belgyógyász, az, aki az elsődleges ellátást végezte. De a beteg nem mindig van tisztában azzal, hogy a betegség mit is jelent. Vagyis sokszor a nulláról kell kezdeni a felvilágosítást. De azt gondolom, ez így van jól. Az onkológus az, aki átlátja a betegség perspektíváját. Mert az onkológus az ember egészét látja, míg a társ szakmák sokszor a saját területükre korlátozódnak.

A beteggel vagy a hozzátartozóval nehezebb?

Erre nem lehet egyértelmű választ adni. Van, akin látszik, hogy befogadó típus, hogy mindent tudni szeretne, és van, aki ennek az ellentétje. A hozzátartozókra szintén ez mondható el. Ha valaki leül velem szemben, már a metakommunikációjából kiderül, hogy mennyire támogatja a beteget, mennyire akar részt venni az előttük álló kezelési folyamatban. Sajnos van, amikor azt érzi az orvos, hogy a hozzátartozó hárítja a betegséget, és nem segítő erő a beteg számára.

Mennyire fontos, hogy a beteg „lelke” rendben legyen? Hogy elfogadja a betegséget, és a gyógyulásra koncentráljon?

Az onkológiának van egy nagyon direkt formája, amikor a beteget a betegsége ellen kezeljük, ez magában foglalja a műtéti terápiát, a gyógyszeres kezelést, a kemoterápiát. De nekünk a beteg egészét kellene kezelnünk. Hogy milyen problémák merülnek fel a lélek szintjén? Az első probléma, amikor a beteg a diagnózissal szembesül, az a halálfélelem. Mert a köztudatban az van, hogy ha valaki daganatos betegségben szenved, az automatikusan az elmúlással szembesül. Pedig ez nem így van, mert a daganatos betegek körülbelül 60 százalékánál tudunk teljes gyógyulást elérni. Ezt két tényező befolyásolja: a felismeréskori stádium, és az ellátás minősége. Ez utóbbi terén nem állunk rosszul. Amivel rosszul állunk, az a felismerési stádium. Ennek köszönhető az előbb említett 6o százalékos arány, ami például Németországban 90 százalék a korai felismerésnek köszönhetően.

Nem járunk eleget a prevenciós szűrővizsgálatokra?

Sajnos azt kell mondjam, hogy a magyarok többségéből hiányzik az egészségtudatosság. Sokkal inkább romboló magatartást tanúsítunk az alkoholfogyasztás, a dohányzás és az egészségtelen táplálkozást illetően, és nem vesszük igénybe a különböző szűrővizsgálatokat sem. A következő probléma a kezelés mellékhatásaitól való félelem. A harmadik a beteg szocializációja. Hogy a betegségét hogyan kommunikálja a környezetén belül, a családjában, a munkahelyén. Ezek azok a pszichés tényezők, amelyek komoly stresszt okoznak a betegnek. A daganatos betegségből való gyógyulás egy hosszan tartó folyamat. A betegnek biztatást kell kapnia a környezetétől, a szeretteitől, és tőlünk, orvosoktól. Nincs olyan, hogy reménytelen eset. Az utolsó pillanatig hinni kell a gyógyulásban!

B. Tóth Erika