„Erősnek kell lennem, hiszen fel kell nevelnem a 6 kislányomat”

Kenézlő - Ilonka sütött-főzött, ruhákat gyűjtött, mi pedig segítettünk neki eljuttatni az adományokat Kertészékhez.

Egy édesapa maradt egyedül 6 kislányával másfél évvel ezelőtt. Amikor a tragédia megtörtént, Monokon laktak, azóta Kenézlőre költöztek. Szívszorító történetük bejárta a sajtót, több tévécsatorna is forgatott már velük. Mi is sokszor írtunk róluk, nyomon követjük sorsukat. A Miskolcon élő Kovács Gáborné Ilonkát annyira megérintette a feleségét és 7. kisbabáját elvesztő apa története, hogy elhatározta, segít nekik. Sütött-főzött, gyermekruhákat gyűjtött, majd csomagolt. Mi pedig felajánlottuk, segítünk neki elvinni az adományokat Kenézlőre, a Kertész családhoz. Így érkeztünk meg az elmúlt héten a takaros házhoz két láda élelmiszerrel és több hatalmas szatyorral. Ilonka ebéddel is meglepte a gyerekeket, bolognai spagettivel és rántott csirkemellel, hozzá süteményt sütött: vaníliás kiflit, diós kürtöt és mézeskalácsot. De a ládák rejtettek befőtteket, savanyúságokat, lekvárokat és szörpöket is. Ilonka szomszédasszonyai pedig tartós élelmiszereket küldtek a családnak.

Köszönjük a sok ajándékot, hálásak vagyunk mindenért. Kertész Sándor

Csoportkép készül

Semmi kétség, a gyerekek már vártak bennünket, hiszen a kisebbek mind az udvaron játszottak félszemmel az utat figyelve, és amikor autónk fékezett a kapu előtt, örömmel szaladtak hozzánk. Cipelték a nagy szatyrokat a házba, de semmit nem túrtak szét, fegyelmezetten letették a csomagokat az asztalra. Egyvalaminek nem tudtak csak ellenállni, a játékokat és az üres füzeteket rejtő szatyroknak. Ezekből rögtön előkerültek a babák, plüssállatok, meséskönyvek és persze a füzetek, melyeknek üres lapjai rajzolásra csábították őket.

Az édesapa, Kertész Sándor csak mosolyog, boldoggá teszi őt kislányainak öröme.

– Nagyon köszönjük a sok ajándékot, hálásak vagyunk mindenért – mondja. Majd sorolja, ki mindenkinek köszönhetik, hogy most egy szép házban lakhatnak, és hogy a gyerekek nem szenvednek hiányt semmiben. Alapítványok, civil szervezetek, magánszemélyek támogatják őket. Egy Budapesten élő nyugdíjas hölgynek köszönhetik, hogy meg tudták venni a kenézlői házat, a CBA üzletlánc pedig élelmiszerrel segíti őket.

A gyerekek összeülnek egy csoportképre, közben észreveszik, hogy Ilonka saját készítésű párnákat és játékbaglyokat is hozott nekik. Gyorsan azt is kézbe veszik, legyen az is képen.

Az édesapa pedig lányairól mesél.

A hat kislány

– Enikő a legidősebb, 12 éves. Ő dolgozta fel legnehezebben édesanyja halálát. Egyébként nyugodt természetű és segítőkész, szívesen játszik a kicsikkel. Virág 11 éves. Ő szeret táncolni, most is épp előadásra készülnek a néptánccsoporttal. Hamar ki lehet hozni a sodrából, de sokat segít otthon és jól tanul. Gabriella 10 éves, cserfes kislány. Ő nem kedveli túlságosan a házimunkát és hamar méregbe gurul, de jó tanuló. Karolina 7 éves, tűzről pattant, nehezen vehető rá a munkára, de van, amikor magától lát neki. A 4 éves Luca szereti a hasát, látni is rajta. Már óvodás. Legfőbb tevékenysége, hogy sokat játszik a legkisebb testvérével. Egyébként szívesen segít, a napokban a kertben, az ültetésben jeleskedett. És a legkisebb, Adélka, aki májusban lesz 3 éves. Ő még alig múlt egyéves, amikor a feleségem meghalt. Így egy kicsit el is lett kapatva, szeret huncutkodni – sorolja Sándor. Csendesebben teszi hozzá, őt is rendkívül megviselte a tragédia, amit soha nem tud feldolgozni.

– De erősnek kell lennem, hiszen itt a hat kislányom, akiket fel kell nevelnem. Mindig arra gondolok, hogy vigyázni kell magamra, hiszen már csak én vagyok nekik.

Versenyekre jár

Vége a fotózásnak, a gyerekek újra zsibonganak, csiripelnek, szaladgálnak körülöttünk. Enikő elvonul tanulni, Virág táncpróbára szalad, Luca és Adélka tollat kérnek tőlünk, hogy rajzolni tudjanak, Gabika pedig arról mesél, hogy a nyáron megy az iskolával Erzsébet-táborba. Egyébként pedig versenyről versenyre jár. Hol matekra, hol pedig szavalóra.

Még Sándortól megtudjuk, hogy közös, családi nyaralást is terveznek. Az egyik segítőjük ugyanis felajánlotta nekik a balatoni nyaralóját egy hétre.

Végignéz a vidám leánycsapaton. Kérdezzük, hogy bír velük.

– Bántani soha nem bántom őket, de ha felemelem egy kicsit a hangomat, már tudják, hogy szót kell fogadni – mondja mosolyogva.

Elbúcsúzunk, már csak azért is, mert megérkezik Sándor egy régi ismerőse, Viktória, aki Abaújszántón lakik, és a tragédia óta ő is gyakran hoz adományokat a családnak. Vele is váltunk egy pár mondatot, majd megjegyzi:

– Örülök, hogy Sanyiéknak ilyen sokan segítenek. Mert megérdemlik!

Pótolhatatlan veszteség

Az úton hazafelé Ilonka elmeséli, olvasta a Kertész családról szóló cikkeket, és a tévében is látta őket.

– Amikor gyerekek kerülnek bajba, akkor mindig elérzékenyülök. Belegondoltam, hogy a kislányok az édesanyjukat vesztették el, ami óriási veszteség lehet. Hiszen tudom a saját családunkról is, hogy a gyerekeknek az anya a legfontosabb, ő a család összetartója, gondoskodása, szeretete pótolhatatlan. Úgy gondoltam, jól jön Sándoréknak minden segítség – fogalmazott.

- Hegyi Erika -