És akkor eladták az első teremcipőt Mezőkövesden

Mezőkövesd - Juhász István újabb egzotikus helyen tanította a kézilabdát.

Dél-Afrika, Szaúd-Arábia, Szamoa, Nepál és végül Botswana. Egy bakancslistás túratervnek sem volna utolsó, azonban Juhász István nem nyaralt ezeken a helyeken, hanem dolgozott, oktatott. A mezőkövesdi kézilabdás szakember – aki a Magyar Kézilabda Szövetség kiemelt utánpótlás programvezetője – a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) „Handball at school” elnevezésű munkacsoportjának is tagja, melynek feladata az általános iskolában, azaz az alapképzésben a testnevelés órákba és a délutáni sportfoglalkozásokba beépíteni a kézilabdát. Ennek keretében jutott el legutóbb az afrikai országba.

Jellemző rájuk, hogy nagyon érdeklődőek és fogékonyak az új dolgokra.” Juhász István

Nagyon fiatal a sportág

– A mostani küldetésem sem volt egyszerű, hiszen Botswanában 2011-ben alakult meg a kézilabda szövetség, előtte nem is játszották ezt a sportágat – kezdte beszélgetésünket Juhász István. – Az országról tudni kell, hogy 1966-ig angol gyarmat volt, és ez a hatás mind a mai napig a mindennapi életben nagyon erős. Igaz ez a sportra is, hiszen az angolszász sportágak – krikett, rögbi, atlétika vagy éppen a labdarúgás – örvend nagy népszerűségnek. Kézilabdacsapat összesen hat van az országban, nincs bajnokságuk, kuparendszerben játszanak egymással. Ennek megfelelően az oktatásban sem szerepel kiemelt helyen… Az országban egyetlen egyetemen tanítanak testnevelést, ahol a kézilabdázás három hónapos kurzusként szerepel. Most élénkült meg a helyzet, ugyanis az egyetem vezetője a kézilabda szö­vetség elnöke lett és én az ő kérésére kerültem Botswanába. Előnyömmé vált, hogy volt már tapasztalatom, hiszen négy éve jártam Dél-Afrikában, így a közeget nagyjából ismertem.

Intenzív oktatás

A szakember a részletekről is beszámolt.

– Francistownban 116 testnevelővel dolgoztam a két hét alatt, három napot töltöttem el egy csoporttal reggel nyolctól, délután négyig – tudtuk meg. – Az egész országban egyébként egy fedett sportcsarnok van, így minden gyakorlati foglalkozást a szabadtéren tartottam, és ott ugye nyár van… Nem volt ritka a 40 fok feletti hőmérséklet, amit ők rettentően jól bírtak, én azért nehezebben… De küzdöttem becsülettel, ők is nyitottak voltak, így az elmélet és a gyakorlat is jól ment. Egyébként is jellemző rájuk, hogy nagyon érdeklődőek és fogékonyak az új dolgokra.

Tanár, labda, cipő

„Nyilván élményben sem volt hiány” – vetettük fel.

– Dolgoztam diákokkal is, kértem, hogy ne csak a testnevelőkkel legyen foglalkozás, hanem lássák is, hogyan zajlik a történet – mondta Juhász István. – Mint már említettük, nyár van, mindenki papucsban jár. Jött az edzés, a papucsot ledobták és szóltak, hogy kezdhetjük. Mezítláb úgy dolgoztak, hogy hihetetlen… Aztán az egyik napon jött egy apuka, megállt a pálya mellett, látszott rajta, hogy jól szituált. Beszélgettünk, s mondta, hogy mind a három gyermeke ebbe az iskolába jár, akik most csak arról beszélnek, hogy van itt egy fehér ember, aki kézilabdát oktat. Otthon pedig kaput rajzoltak a falra és arra dobálták a focit, nagyon tetszik nekik ez a dolog. Azt kérdezte, mi kellene ahhoz, hogy tudják a kézilabdát folytatni. Mondtam neki, először is itt a tesitanár a kurzuson, őt kell meggyőzni, hogy folytassa a sportágat. Másodszor kellene labda, meg cipő… Beültetett az autójába, elmentünk a plázába, vettünk három hófehér teremcipőt a boltban. A tulajdonos majd kiugrott a bőréből, azt mondta, ez az első pár teremcipő, amit eladott öt év alatt. Eddig még senki nem vett… Örömében adott egy sapkát ajándékba, ami igen hasznos volt a napsütésben… Másnap megérkezett a három gyerek a cipőben, és elkezdődött az edzés. 10 perc múlva jött az első fiú, mondta baj van… Felvette zokni nélkül a teremcipőt, ami persze feltörte a sarkát… De másnap már újra edzett, és a gyerekekről is elmondható, hogy nagyon fogékonyak voltak, a közösségi szellemük pedig erős, húzták is egymást.

Impulzust kaptak

– A kurzus végén volt egy záróülés, melyen elmondtam a tapasztalataimat, azt, hogyan lehetne tovább fejleszteni a kézilabdát – folytatta Juhász István. – Próbáltam felvázolni a mi modellünket, hogy már az általános iskolától el kell kezdeni az oktatást. Nyilván ez pénz kérdése is, de bízom benne, hogy elindult a folyamat, kaptak egy kemény kézilabdás impulzust, amit ki kell használniuk. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, küldök anyagokat, amivel a segítségükre lehetek. Természetesen nekem is nagy élmény volt a kint eltöltött idő. Egy új közegben megfelelni, megtalálni azt a szintet, hogy honnan indítsd az oktatást, az elméleti és gyakorlati részt, nagy kihívás, csak rajtad múlik minden. Nem könnyű, ez egy komplex kihívás, de örülök, hogy a ré,szese lehetek… Szóval Bostwanában egy hét­éves sportágról beszélünk, de remélem, hozzájárulok ahhoz, hogy sokkal tovább éljen és fejlődjön.

ÉM-PA